Május 9.: Legyőzni a győzelem napját?

2020. május 12., 20:26 , 1006. szám

A jelenlegi ukrán vezetésnek szemmel láthatóan fogalma sincs róla, mit gondoljon a második világháborúról, Ukrajna szerepéről a háborúban, helyéről a háború utáni világban. Egyedül a görcsös akarás érzékelhető, hogy megtalálják azt az ideológiát, amellyel Oroszország és a többi „ellenség” fölé kerekedhetnek, ideszámítva talán a saját polgáraik közül is azokat, akik nem értenek velük egyet.

Idén a koronavírus és a karantén szerencsésen eltörölt minden tömegrendezvényt, így a kormány tagjainak jó esélyük volt rá, hogy elkerüljék a vitát arról, mit is méltatunk voltaképpen május 8-án, a Petro Porosenko előző elnök által bevezetett emlékezés és megbékélés napján, és mit május 9-én, a náci Németország felett aratott győzelem ünnepén. A kormányzat azonban nem élt a ritka lehetőséggel, láthatóan volt üzenete, ha mégoly zavaros is.

Még mindig május 9. az igazi

Május 8-án arra fektették a hangsúlyt Kijevben, hogy mindenkivel tudatosítsák, a kormánypárt, a Nép Szolgája e napot, az emlékezés és megbékélés napját méltatja. Aztán felvirradt május 9., s pillanatokon belül kiderült, hogy Ukrajnában egyelőre mégiscsak ez az igazi ünnep. Legalábbis, ami a „népet” illeti.

Ze! pártja azért a győzelem napján is megkísérelte eljuttatni üzenetét a „néphez”, bár mint utóbb kiderült, igen szerény sikerrel. Telegram-csatornájukon például május 9-én a kora délelőtti órákban megjelent egy nem túl szerencsés bejegyzés.

„Ukrajna számára, mint a legtöbb civilizált országnak, a nácizmus felett aratott győzelem napja az emlékezés és a gyász napja. Ez nem a győztesek diadala a legyőzöttek felett, hanem az a dátum, amikor meg kell emlékeznünk őseink hőstettéről, fejet kell hajtani mindenki előtt, aki a náci rezsim ellen harcolt” – állt egyebek mellett az üzenetben. Vagyis május 9. tulajdonképpen nem is ünnepnap, hanem amolyan kettes számú gyásznap május 8. után, amikor csak búsongani illik, örülni a győzelemnek semmiképpen se (hiszen Oroszország is örül). A szöveg olyannyira kétértelműnek és megosztónak bizonyult, hogy a kormánypárti politikusok között is akadt, aki elnézést kért érte az ismerőseitől a világhálón.

Ungvárra is jutott elnöki virág

Legalább ennyire szerencsétlennek tekinthetjük az államfőnek azt az akcióját, hogy miután Kijevben az Örök dicsőség parkjában virágcsokrot helyezett el az örök tűznél, mindjárt repülőre pattant, és Ungvárra szállt, ahol szintén megkoszorúzta a hősök emlékművét. „Kárpátalján fejeződött be a betolakodók kiűzése. Soha nem fogjuk elfelejteni ennek a győzelemnek a szörnyű árát. Hogy mindenki hőstettéről megemlékezünk, aki közelebb hozta a győzelmet, abban nem a harsányság, hanem az őszinteség a lényeg. A mi győzelmünk ott lakozik mindenki szívében” – fogalmazott az elnök.

A megható szavak egyetlen szépséghibája, hogy Kárpátalján nem érhetett véget a betolakodók kiűzése, hiszen a régió akkor, 1944 őszén még nem volt se a szovjet birodalom része, se Ukrajnáé.

Harangot Kárpátaljának

Az államfő még a délelőtti órákban felhívással fordult az ország lakosságához az ünnep alkalmából. Beszédében egyebek mellett azt emelte ki, hogy senki nem sajátíthatja ki a nácizmus felett aratott győzelmet, nem állíthatja, hogy az az ukránok részvétele nélkül zajlott le. Zelenszkij ezzel Vlagyimir Putyin orosz elnöknek arra a 2010-es megnyilatkozására reagált, mely szerint a második világháborús győzelem a nácizmus felett az ukrán részvétel nélkül is lehetséges lett volna. A putyini megjegyzés láthatóan igen érzékenyen érinti az ukránokat, hiszen a strana.ua szerint Zelenszkij immár a harmadik elnök volt, aki fontosnak tartotta reagálni a kísérletre, hogy kisebbítsék Ukrajnának a XX. század második felét meghatározó eseményben játszott szerepét. Ezek után az államfő hosszan sorolta azokat az ukránokat, akik részt vettek a második világháborúban, gondosan kerülve azt a kényes körülményt, hogy miközben a nemzet nagy része a Vörös Hadseregben harcolt, egy másik igen tekintélyes hányada ellenükben, a nácik oldalán ragadott fegyvert.

Zelenszkij egyben bejelentette, hogy négy emlékharang felállítását tervezik az országban: Kárpátalján, Luhanszk megyében, Donyeckben és a krími Szimferopolban.

„És abban a pillanatban, amikor Ukrajnában beköszönt a béke, s visszaszerezzük az embereinket és a földünket, a négy harang egyszerre adja hírül Ukrajna történetének e jeles eseményét” – nyilatkoztatta ki Zelenszkij.

Utóbb nem férhet hozzá kétség, hogy egy esetlen jelképteremtési kísérlet tanúi lehettünk, amely talán a valódi államépítő munkát volt hivatott pótolni. Kórházakra például sokkal nagyobb szüksége lenne most Kárpátaljának, mint harangokra. (Volodimir Zelenszkij kárpátaljai látogatásáról lásd beszámolónkat alább!)

A nép ünnepelni akart

Az embereket láthatóan sem a kormány lebeszélése, sem a karantén nem tudta otthon tartani, eltántorítani a szándékuktól, hogy felkeressék a második világháborús emlékhelyeket és ünnepeljenek, felidézzék azoknak a hozzátartozóiknak, ismerőseiknek az emlékét, akik a Vörös Hadsereg soraiban harcolva kivették a részüket a nácizmus felett aratott győzelemből. Kijevben, Odesszában, Harkivban és Dnyipróban talán még a vártnál is többen voltak az ünneplők, akik maszkban, zömmel az előírt „szociális távolságot” is betartva, eltökélten lépkedtek céljuk felé.

A hatóságok és az ukrán nacionalisták helyenként, lehetőségeikhez mérten, igyekeztek elrontani a jókedvet. A nagyvárosokban a rendőrség általában ellenőrzés alá vonta az örök tüzek és egyéb emlékhelyek környékét. Az embereknek néha hosszú percekig kellett várakozniuk a kordonoknál, mert a virágcsokrok elhelyezését folyton hatósági fertőtlenítés szakította félbe.

Kijevben az ultranacionalista Városi Sztrázsa is csatlakozott a rendfenntartókhoz. Tagjaik azzal vétették észre magukat, hogy Petro Szimonenkót, az ukrán kommunisták vezérét be sem akarták engedni a Örök dicsőség parkjába.

Odesszában több ezren zarándokoltak el az ismeretlen matróz emlékművéhez. A nacionalisták ezúttal is megpróbálták provokálni az embereket. Ezúttal azt találták ki, hogy Bandera, Suhevics és más nacionalisták portréival vonulnak fel a háborús hősök emlékművéhez, ott azonban annyian voltak az ünneplők, hogy a tudósításokból ítélve valósággal feloldódtak a „másként gondolkodók” tömegében.

Idén is népszerűek voltak az ünnep tiszteletére rendezett autós felvonulások. A fővárosban az Ellenzéki Platform – Az Életért párt frakciójának tagjai is részt vettek a vonulásban, s a rendőrség nem kötött bele fehér feliratú vörös zászlóikba. Vidéken nem mindenkinek volt ilyen szerencséje. Zaporizsjában például a vörös zászlós autós felvonulás résztvevőit ukrán nemzeti zászlókat lobogtatók csoportja fogadta a Harci dicsőség fasoránál. Miután a nacionalisták leszaggatták az ünneplők autóiról a vörös matériát, a két csoport között szópárbaj alakult ki: az egyik fél a háborús győzelmet és a győzteseket éltette, a másik oldal Ukrajnát dicsőítette, illetve Putyin orosz elnököt gyalázta.

A kormány nem érti a népet – vagy fordítva?

A Zelenszkij-éra első május 9-éje után elmondhatjuk, hogy nem sok minden változott a Porosenko-korszakhoz képest. A jelenlegi elnöknek nyilvánvalóan esze ágában sincs megbékélésre törekedni a saját népével. A cél változatlanul a beolvasztás, méghozzá a május 9-éhez és a szovjet múlthoz ragaszkodó többség beolvasztása a kisebbségbe.

A kormányjelszó továbbra is a megbékélés, amit az emberek többsége nem ért, sőt – legyünk őszinték! – nem is akar megérteni. Mert kinek kellene megbékélnie kivel? A Vörös Hadsereg veteránjainak az egykor ellenük harcoló nacionalistákkal? De hát ez legalább egy emberöltőnyi időre való feladat! Az viszont kétségtelenül pozitívum, hogy idén a nacionalista hőzöngők a háttérben maradtak, s néhány jelentéktelen incidenstől eltekintve nem tették tönkre az ünnepet. A múltat ismerve már ez is valami.

(ntk)