Pannónia szálló, melyet iskolává alakítottak, majd lebontottak

Elvesztett Ungvár

Ez a cikk teljes egészében igazolja az ukrán nyelvű Elvesztett Ungvár sorozat címét, mert az épületnek, amelyről most mesélni szeretnénk, mára nyoma sem maradt. A Pannónia hotelről van szó, amelyet később agyagipari, majd famegmunkáló iskolává alakítottak át. Hogy mi van ma a helyén? A Főposta. Pontosabban, az a része, amelyet már a szovjet időkben, 1967-ben építettek hozzá a régi épülethez.

Az ungvári Pannónia szállóról sajnos nagyon kevés információ maradt fenn. Szova Péter Ungvár múltja című könyvében röviden említést tesz az agyagipari iskola munkájának újraindításáról, melyet 1890-ben zártak be. „1900-ban ez az iskola ismét megnyílt a Kereskedelmi Minisztérium irányítása alatt. Erre a célra a város 10 000 Ft juttatást utalt ki. Átadták az iskolának az egykori Pannónia szálló épületét a Serház (Pivovarenna) utcában, amelyet később az iskola egykori tanulójának, Szamovolszky Ödönnek a tiszteletére neveztek át.”

Ebből az említésből világossá válik, hogy 1900-ban Ungváron volt egy épület, amely korábban a Pannónia szálló volt, de már nem a rendeltetésének megfelelően használták. Nyilvánvaló, hogy ez az épület a város tulajdonában volt, vagy kivásárolták az agyagipari iskola átköltöztetése céljából. Az nem világos, miért nem használták fel kereskedelmi célokra, de lehetséges, hogy abban az időben az épület már elavult volt, és az akkori vállalkozók közül egyszerűen senkit sem érdekelt.

Az agyagipari iskola 19 évig működött az egykori szálló épületében. Ungvár számára ez egy szükséges oktatási intézmény volt, mert itt, a Ceholnya utca környékén agyagot találtak, amely tökéletesen alkalmas volt a fazekasságra. Nyilvánvaló, hogy a létesítmény nemcsak a kézművesek, hanem a művészek számára is jó kezdet volt – érdemes megemlíteni Szamovolszky Ödönt, az iskola tanítványát, aki később kiemelkedő szobrászművész lett.

Sokkal többet lehet mesélni az egykori szálló és iskola helyiségeiről a későbbi időszakban, amikor átköltözött oda a famegmunkáló iskola. Ez az oktatási intézmény éves beszámolókat adott ki tevékenységéről, 1930-ban pedig közzétett egy beszámolót a tízéves munkájáról, amelyben felidézik az iskola és részben az épület történetét. Azt írják, hogy 1919-ben, amikor a csehszlovák csapatok bevonultak a Pidkarpatszka Ruszba, a magyar agyagipari iskolát a Szamovolszky utca 9. szám alatt elfoglalták a 28. gyalogosezred katonái.

Ezután az egykori szállóban helyezték el hét kormánytag családját (valószínűleg ezek olyan szolgálati lakásfélék voltak a cseh állami tisztviselők számára), valamint „éjszakai szállást” is kialakítottak a nőtlen állami tisztviselők számára. Három szobát átadtak a cseh népiskolának, egy másik tágas teremben nyilvános olvasótermet rendeztek be, az egykori szálloda legnagyobb és legszebb helyiségében – a színházteremben – pedig különböző intézmények és szervezetek időről időre színi és ismeretterjesztő előadásokat, találkozókat és mulatságokat rendeztek.

Miután a csehszlovák hatalom megerősödött Ungváron, a polgári közigazgatás oktatási osztálya úgy döntött, hogy újjáéleszti az agyagipari iskolát. Hét professzor állt készen arra, hogy felvegye a munkát, de csak 4 diák jelentkezett a képzésre. Ezért a agyagipari iskola bázisán létrehoztak egy másik oktatási intézményt, a nyilvános asztalos, fafaragó, lakatos, kosárfonó és könyvkötő tanműhelyt. Két évvel később a műhelyeket kizárólag famegmunkáló műhelyekké alakították át, és 1927-től az intézményt Ungvári Állami Famegmunkáló Szakiskolának nevezték.

Az akkor felépített műhelyek első igazgatója Spala Frantisek volt. Ő irányította a műhelyeket 1923-ig, amikor is átvezették a fémmegmunkáló tanműhelyek vezetőjévé Szőlősre (Nagyszőlős). Spala maga kereste a tanárokat az ungvári műhelyekbe, Zahradnik Frantisekot és Kopecki Karelt kérte fel az asztalosság oktatására, Holesovszkij Gusztáv szobrászt pedig a fafaragás tanítására.

Habár a műhelyek hivatalosan 1919-ben nyíltak meg, a tanítás csak 1920 szeptemberében kezdődött el, amikor a helyiségeket végre elhagyták a korábbi bérlők, és beszállították a szükséges felszereléseket az iskolába, amelyeket a legnagyobb szobákban helyeztek el. Érdekes, hogy a Pidkarpatszka Rusz valamennyi zugából, sőt a megye határain túlról is érkeztek Ungvárra tanulni, de Ungvárról (és ezt különösen kihangsúlyozták minden beszámolóban) a 84 működő asztalos egyike sem adta be oda a fiait tanulni. A diákok 90%-a görögkatolikus vallású földművesek gyermeke volt. A diákok névsorában azonban előfordultak nem helyiek is: Karel Rozmani a csehországi Bindsdorfból (Bynovec) 1923-ban került be az iskolába, 1924-ben a galíciai Lembergből (Lviv) Sztepan Balancsuk és 1925-ben a romániai (Erdély) Lupény (Lupeni) városból Varcaba István.

A beszámolókban úgyszintén leírták az egykori szálloda épületét, és néhány fotót is közöltek róla. Többek között azt közölték, hogy mivel az iskola helyiségeiben egykoron szálloda működött, nem igazán volt alkalmas oktatási intézmény számára. 50 szobája volt, de szinte mindegyik kicsi, sötét és nedves, ami nem tette lehetővé, hogy asztalosműhelyeket rendezzenek be ott. A felújítások után az iskola még berendezett két osztálytermet, hat műhelyt, egy rajztermet, egy ragasztó műhelyt, egy géptermet, egy bútorraktárt, egy irodát, egy tanárit, egy könyvtárat stb.

Azon kívül, hogy a gyerekek kézművességet tanultak ebben az épületben, néhányan itt is éltek. Az internátus számára négy szobát jelöltek ki, amelyeket 35 diák számára tartottak fenn, itt úgyszintén lakást kapott az iskola vezetője, a szolga és a szakács is. Ami az iskolai szolgát illeti, Fegyir Lerorininek hívták, és a még az agyagipariból került át a fafeldolgozó iskolába. 1924-ig dolgozott az iskolában, majd Rudolf Tupij került a helyére.

A Pannónia szálló legnagyobb termét – a színházit – asztalosműhellyé alakították.

Érdekes, hogy a fafeldolgozó iskola első tíz éve alatt tanulói és tanárai azokat a bútorokat használták, amelyeket szintén az agyagipari iskolából örököltek, fokozatosan saját gyártású bútorokra cserélve azokat. Úgy alakult, hogy azt használták, amin elsajátították a szakmát. Elmondható, hogy az iskola olyan műhelyekkel büszkélkedhetett, amelyekben minden megvolt a fából készült bútorok teljes gyártásához: 49 famegmunkáló gép, 2 esztergapad, modern ragasztókészülékekkel berendezett helyiség öntöttvas préssel. Az ún. gépház tele volt mindenféle famegmunkáló géppel, amelyek már akkoriban is villamos energiával működtek.

A famegmunkáló iskolát fennállásának tíz éve alatt 275 fiú végezte el, akik 14 éves koruktól tanultak ott. Néhányan, a legszegényebbek állami pénzen tanultak, mások a tandíj és a kollégiumi költségek teljes összegének a felét vagy egyharmadát fizették. Az iskolát sokféleképpen támogatta a csehszlovák Vöröskereszt munkácsi osztálya, amelynek az aktivistái ellátták a diákokat a kollégiumban: ételt szállítottak a konyhára, ruhaneműt és lábbelit ajándékoztak nekik.

A szakmai ismereteken kívül a fiúknak más tantárgyakat is tanítottak: fizikát, földrajzot, kémiát, szépírást, nyelveket (ruszint és csehet), projektív rajzot, műszaki ábrázolást, fatechnológiát, tervezési tudományt, a motorokról szóló tudományt és még sok mást. A testnevelés és az énekórák nem voltak kötelezőek a diákok számára, azokat csak az látogatta, aki akarta.

Említésre érdemes, hogy a famegmunkáló iskola Ungváron első osztályú asztalosokat bocsátott ki. Már a képzésük idején olyan bútorokat készítettek, amelyeket nem volt szégyen kiállítani. 1924-ben már kiállítást szerveztek az iskolaépületben, ahol 5 kész enteriőr mellett a tanulók grafikus alkotásait is bemutatták. 1926-ban az iskola aranyérmet nyert az első regionális ipari kiállításon, és 1928-ban Brnóban a kiállításra küldött bútorokat olyan magasan értékelték, hogy a Közoktatási Minisztérium az ungvári diákok által készített gőzölt bükkfa bútorokat rendelt a saját fogadószobájába. 1930-ban az iskola 10. évfordulója alkalmából nagyszabású kiállítást rendeztek, amelyen összesen 12 új bútorkészletet mutattak be a városlakóknak. Minőségük és külalakjuk olyan volt, hogy az iskola tekintélye az esemény után jelentősen megnőtt.

Sajnos, azt nem tudjuk, hogy mennyi ideig működött a famegmunkáló iskola Ungváron. Említést találtunk róla egy másik oktatási intézmény – a kézműves szakiskola – beszámolójában (1933-tól egy új épületben működött a jelenlegi Pravoszláv parton). Abban azt írják, hogy 1937-ben, a famegmunkáló iskola felszámolása után ennek az intézménynek adták át a felszerelés egy részét, nevezetesen 12 asztalosgépet a kiegészítő berendezésekkel együtt. Úgy tűnik, hogy valamikor a 30-as évek közepén a famegmunkáló iskolát egyesítették a kézműves-szakiskolával. Az egykori Pannónia szálló épületének sorsát csak találgatjuk. Valószínűleg az iskola felszámolása után hamarosan lerombolták a régi épületet. Legalábbis a megkérdezett tősgyökeres ungvári lakosok egyike sem emlékszik erre az épületre sem a háború előtti, sem a háború utáni évekből. Elég hosszú ideig egy üres, bozóttal benőtt telek volt a helyén. Majd 1967-ben azon a helyen egy épületet emeltek, ami a régi posta folytatása lett, vizuálisan követve annak építészeti stílusát.

Tetyana Literáti: Pro Zahid/
Rehó Viktória