Weöres Sándor: Ifjak és vének szépsége

2020. május 13., 09:34 , 1006. szám

Az ifjú arc,

váltakozó vidám és szomorú

tündéreivel: mozgalmas,

szikrázó, örvénylő, csábító szépség.

 

Az öreg arc,

szilárd formáival, a ráncok

egyenletes hálózatával:

nem csábító, önmagában-való,

fenséges, nyugodt szépség.

 

A mai embert

az érzékiség rángatja,

csak a csábító-szépet ismeri

s az öreg arc hatalmas szépségéhez

kevésnek van szeme.

S többnyire

el is rútítják ifjú arcukat,

nemiségük plakátját

formálják belőle;

s elrútítják öreg arcukat is,

mert a fiatalság nyomorúságos

roncsát őrizgetik rajta.

 

 

Kínos, mert leleplező a mostani „téma”: az Ifjak és vének szépségében mindnyájan korunkra és önmagunkra ismerünk. Pedig a harminc éve eltávozott Weöres Sándor nem is közvetlenül halála előtt írta ezeket a gondolatokat, hanem 1944–45-ben. Igen, elámulhatunk, de A teljesség felé című kötetéből való Ifjak és vének szépsége – eredetije egy három bekezdésre tagolt prózaforma – arról a mindent felforgató XX. századi korról tudósít, melynek alapállását még 2020-ban is követjük.

Hogy mi ez az alapállás? Nagyon egyszerű. Elfelejtettük, amit őseink még tudtak, hogy létezik külön fiatal és külön öreg szépség. Mi már nem különböztetjük meg – mert nem kívánjuk tudatosítani – ezt a kettőt. Minket egyedül „az érzékiség rángat”. Ez cibálja a fiatal embert és ugyanez az öreget. Valamiért jólesik testi adottságainkat nemiségünk hangsúlyozásának rendelni alá.

Akarjuk, nem akarjuk: beleszületünk ebbe a szociális-társadalmi kívánalomba. Így lesz legfiatalabb arcunkból is „nemiség-plakát”. Ezzel pedig olyan sikereket érünk el, hogy később nem tudunk leállni. Öreg arcunkon kétségbeesetten „őrizgetjük” azt a régit, és nem fogadjuk el a teljesen nyilvánvalót, hogy fiatalságunknak ez már csupán „roncsa”: egy „nyomorúságos” maradvány. Holott „a ráncok egyenletes hálózatát” „nyugodt szépségnek” is tekinthetnénk. Mert igazi mivoltában – az.

Penckófer János