Vasárnapi üzenet: 2020. június 7.
Nábót szőlője
„...hogy hosszú ideig élj azon a földön, amelyet az Úr, a te Istened ad tenéked” (2Móz 20,12, 1Kir 21,1–19)
A Szentírás tanúsága szerint Isten adja a földet mint kibontakozási területet. Tehát az otthon nem választható, az az Isten ajándéka. Isten kiméri az ember életét és életének a határait.
A megjelölt történetben egy király, Áháb el akarja venni egyik polgára, Nábót szőlőjét. Nábót tiltakozik, hisz az Istentől kapott atyai örökséget Isten rendelése szerint sem adhatja senkinek (pedig mai értelemben tisztességes volt a királyi ajánlat: a kért szőlőért pénz vagy jobb szőlő más helyen). Ez a föld Nábót, a családja és az utódai önazonosságának a része. Ez a világnak az a szelete, ahol egyedül kibontakozhat, mert csak ott van élettere.
Majd a király a felesége segítségével kivégezteti Nábótot, és csalásával birtokba veszi a földet. Aztán már örülhetne is. De a terhelt lelkiismerete igazolási zavarba kergeti az egyre szánalmasabbá váló uralkodót. Isten egyik prófétája megjelenik a király előtt, és Áháb fejére olvassa a Nábóttal szembeni tettét; majd meghirdeti Isten ítéletét: Áháb és mindenki, aki segítségére volt elvenni Nábót szőlőjét, hamarosan elpusztul.
E történetben és e történet megörökítésében is mindig a szőlő mint Nábót szőlője és soha nem mint Áháb szőlője volt említve. Pedig volt olyan idő, amikor az emberi jogrendszerben a király birtokolta a szőlőt. De Isten Áháb jogát a szőlőre nem ismerte el – akármilyen is legyen a hatalmi jogalkotás. Tehát aki Áhábot az adott szőlő jogos tulajdonosának tekinti, az Istennel szembekerül. Aki Istennel szembekerül, előbb-utóbb elvész (pl. a történelem süllyesztőjében).
De nem ismerte el a király birtokjogát az utókor sem. Ezért mindig elítélő viszony mutatkozik meg Áháb felé. Pedig a Szentírásban semmi mást nem tettek az írók, csak kifejezték az igazságot: ennek a földnek Nábót a tulajdonosa. Ugyan nem volt hadsereg, büntetőhadjárat, bosszú, de az igazság győzelméhez elég volt az igazság következetes és bátor kimondása. És a király már ettől is roppant ideges lett. Végül helyreállt a rend, a prófécia beteljesedett, és Nábót utódai visszakapták a szőlőt mint atyai örökséget.
A trianoni békediktátum 100 éves évfordulójára emlékezve földünk birtokviszonyának kommunikációja érdekében egy gyakorlati tanács: a magyarságunk megnevezésére sehol ne használjuk a „kisebbségi” jelzőt. Ugyanis a kisebbség jelzőben a megtűrtség, az alkalmazkodás, a másodrendűség van. Mint például a marokkói kisebbség Hollandiában: bevándorlók, a maguk kultúrájából kiléptek, és egy más kultúrát választottak. Tehát a befogadók oldaláról jogosan várható el a bevándorlók alkalmazkodása és az integrációja. Olyan kifejezéssel kell következetesen illetnünk a trianoni tragédiában az anyaországtól leszakított magyarságot, mely kifejezi az otthonosságot, a történelmi múltat, a földjére való jogos tulajdont. Javaslom, hogy ezentúl nagyon következetesen, ha a megcsonkított Magyarország kényszerhatárain túli magyarságról (nem a nyugati magyarságról) van szó, akkor a következő kifejezéseket alkalmazzuk: 1) a többi ott/itt lakó néppel kapcsolatban „az őshonos nemzet”; 2) a többi magyar nemzettesttel kapcsolatban az „őshonos magyarság”. Az őshonos jelző kifejezi a jogunkat az otthonra, és ekkor nem mint megtűrt és alkalmazkodni kénytelen, de legjobb, ha minél gyorsabban beolvadó népcsoport vagyunk, hanem mi vagyunk itt a jogforrás és hitelesítő erő. Ez az igazságkommunikáció, mely a trianoni trauma megnyomorításában lehet kapaszkodó és siker.
A trianoni szindrómáink és veszteségeink gyógyítását egyedül a Teremtő Atyánk és Jézus, az Áldott Orvos, illetve a Teremtő és a Vigasztaló Szentlélek tudja megtenni. Ezért a magyar nemzetnek őszintén Istenhez kell térni!
Radvánszky Ferenc
református lelkész
