Oravecz Imre: Szomszédok
Mikor erdész nagyapám
orosz hadifogságban volt,
nagyanyám egyedül lakott
a gyerekekkel a Német-völgyi erdészházban,
és rendszeresen bejárt az egri piacra,
többnyire hízott libát vitt a hátán,
mindig éjfélkor indult,
és reggelre ért be,
a huszonöt kilométeres út nagy részét
az erdőn át a gyalogúton tette meg,
de egy darabig a műúton haladt,
Német-völgyben oláhcigányok táboroztak,
és kirabolták a magányos utast,
de őt sosem bántották,
mindig zörgött a haraszt,
mikor oda ért,
és hallotta,
amint a vajda az útszéli bokrok mögött
azt mondja:
nyaghassatok mán, a szamszídasszony azs,
megösmerem a csizsmája kapagásárú,
ezt anyámtól tudom,
kinek később mindig mesélte.
Egy szépséges és megkapó epizód abból a családtörténetből, melyet Oravecz Imre Halászóember című kötete foglal magába. Azért olyan megkapó az itt olvasható Szomszédok világa, mert a keserves sors ellenére fölvillant egy esetet, amely mélyen emberi.
Az orosz hadifogságnak nem volt semmiféle emberi vonása – ennek viszontagságairól nem is hivatott beszélni ez a költemény. De annál inkább észrevehető e vonás a nagymama erőfeszítésén, aki kényszerűen egyedül maradt a gyerekeivel. Pontosan lehet érezni, milyen gondoskodás indította el a nagymamát – vállán a hízott libával – az egri piacra, éjfélkor, a huszonöt kilométeres gyalogútra.
A Halászóemberből tudjuk, hogy ebben a kötetben – úgymond – minden hiteles. Hogy az Egertől nem messze elterülő Szajla nevű helységről és konkrétan az Oravecz család sorsáról számol be a szerző úgy, ahogyan az emberi emlékezet hajszálpontosan megőriz minden apró vonást, színt és hangsúlyt a gyermekkorából.
Drámai pontja a költeménynek, mikor a rablásból élő oláhcigányokhoz – a „szomszédokhoz” – ér a családfenntartóként cipekedő nagymama. Mert nem az történik, aminek az éhség és nincstelenség kényszere – illetve a vállalt bűn, becstelenség és garázdaság – miatt történnie kellene az éjfél utáni sötétben. Drámai a helyzet, de megkapóvá válik, ahogy a vajda rászól az ugrásra kész embereire: nyaghassatok mán, a szamszídasszony azs, megösmerem a csizsmája kapagásárú...
Penckófer János