Hetven éve vette kezdetét a koreai háború

A hidegháború egyik legnagyobb fegyveres konfliktusa volt

2020. július 18., 12:59

A Távol-Keleten, Kína és Japán között nyúlik a Sárga-tenger és a Japán-tenger közé a Koreai-félsziget, ahol a Kr. u. VII. században alakult meg a koreai nép önálló állama. 1910-ben azonban a nagyhatalommá váló Japán annektálta, és gyarmatává tette Koreát, mely csak 1945-ben, a II. világháború végén szabadult fel uralma alól. Ám alig hallgattak el a világégés utolsó lövései, amikor hetven évvel ezelőtt, 1953 nyarán kitört a koreai háború, az Egyesült Államok vezette demokratikus Nyugat és a Szovjetunió által vezetett kommunista Kelet egyik legkomolyabb megmérkőzése, mely akár a III. világháborúba is torkollhatott volna, a konfliktust lezáró fegyverszünetet pedig máig nem követte békekötés, így jogi értelemben még mindig nem ért véget a félszigeten egykor végigdübörgő háború…

Az 1945 nyarán megtartott potsdami értekezlet döntésének megfelelően, Japán legyőzése közben Korea északi részébe szovjet, a 38. szélességi körtől délre eső részébe pedig amerikai csapatok vonultak be, és szovjet, illetve amerikai megszállási övezetre osztották a félszigetet. A szuperhatalommá lett Szovjetunió „természetesen” a saját megszállási zónájába is exportálta a kommunizmust, míg az amerikaiak a sajátjukban – ugyancsak magától értetődően – a jobboldali erőket támogatták. 1948 augusztusában aztán délen kikiáltották a Koreai Köztársaságot, melynek a függetlenségi párti, jobboldali Li Szin Man lett az elnöke, mire válaszul északon Kim Ir Szen kommunista pártfőtitkár vezetésével megalakult a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság (KNDK). Mind Kim, mind Li önmagát tekintette az újraegyesítendő Korea legitim vezetőjének. Ám míg a formálódó déli haderő igen gyenge volt, addig Kim Ir Szen nagyarányú fegyverkezésbe fogott, hogy mihelyst a politikai helyzet lehetővé teszi, lerohanja Dél-Koreát, és a saját irányítása alatt egyesítse a félszigetet. A Szovjetunió, valamint – az 1949-ben kommunista győzelemmel végződött kínai polgárháború lezárulása után – a szélsőbaloldali diktatúrává lett Kína egyaránt támogatta Kim háborús tervét, Sztálin ráadásul korszerű fegyverzettel és haditechnikával alaposan megerősítette a kommunisták haderejét, s miután megszületett a szovjet atombomba, és megszűnt az amerikaiak atombomba-monopóliuma, Sztálin, valamint a kínai diktátor, Mao Ce-tung jóváhagyásával, Kim kirobbantotta a háborút.

Csapatai június 25-én lendültek támadásba, és nagyon hamar elfoglalták a 38. szélességi körtől alig 30 kilométerre eső dél-koreai fővárost, Szöult. Az ENSZ Biztonsági Tanácsa már az offenzíva megindulásának a napján elítélte az agressziót, és felszólította az északiakat csapataik visszavonására, amit a KNDK természetesen nem tett meg, így válaszul a Biztonsági Tanácsban döntés született egy ENSZ-haderő felállításáról és Koreába vezényléséről. Közben Harry Truman amerikai elnök engedélyt adott a térségben állomásozó amerikai erőknek a déliek támogatására, s az USA harci repülői és hadihajói (az utóbbiak a tengerpartok felől, messze hordó ágyúikkal) már aznap támadni kezdték az északiakat. A szárazföldi csapatok közül elsőkként a Japánt megszállva tartó amerikai 8. hadsereg katonáit dobták át Koreába, ám az északiak nyomása alatt – a dél-koreai haderővel együtt – a félsziget délkeleti csücskébe, Puszan kikötőváros térségébe szorultak vissza. Itt viszont keményen megvetették a lábukat, miközben az amerikai harci repülők légitámadásaikkal eredményesen gyengítették az ellenség utánpótlási vonalait, emellett a brit távol keleti és brit nemzetközösségi flotta hadihajói, majd nemzetközösségi szárazföldi csapatok is bekapcsolódtak a harcokba, és az antikommunista erőknek szeptemberre sikerült megállítaniuk a kommunista offenzívát.

Szeptember 15-én aztán a 90 százalékban amerikaiakból álló ENSZ-haderő Douglas MacArthur tábornok vezetésével partraszállást hajtott végre a 38. szélességi kör közelében fekvő, a Sárga-tengerre néző Incshon kikötővárosnál. Letörték az észak-koreai védők ellenállását, és megkezdték előrenyomulásukat Szöul felé. Majd az északi országrészben fekvő Vonszan kikötőjében is sor került egy másik partraszállásra, s az ott partra tett csapatok is megindultak délnek. Közben szeptember 16-án a puszani hídfőből is kitörtek az amerikai, dél-koreai, brit nemzetközösségi csapatok, a két tűz közé került kommunista haderő pedig visszavonulót fújt. A két irányból támadó szövetségesek szeptember 26-án egyesültek, s négy nap múlva befejezték a déli országrész felszabadítását. Ezt követően, az ENSZ felhatalmazásával, a MacArthur parancsnoksága alá rendelt egyesített haderő átlépte a 38. szélességi kört, s folytatta ellenségei üldözését. Október 19-re elfoglalták Phenjant, Észak-Korea fővárosát, a hónap végére pedig szinte az egész félszigetet. A KNDK még megmaradt hadai a kínai-koreai határon kanyargó Jalu folyóhoz szorultak vissza, s úgy tűnt, Korea a nyugat-barát déli kormány vezetése alatt egyesül. A kínai „Népi Önkéntes Haderő”, valójában a kínai hadsereg jelentős nagyságú egységei azonban Kim ir Szen megmentésére siettek, s október 25-én – az északi csapatokkal együtt – offenzívába lendültek. A komoly utánpótlási gondokkal küszködő antikommunista erők egészen a 38. szélességi kör térségéig hátráltak, sőt 1951 januárjában a kínai és észak-koreai csapatok Szöult is elfoglalták. A márciusban ellentámadást indító ENSZ-erők és szövetségeseik azonban a hónap derekára felszabadították a dél-koreai fővárost, a kommunisták két tavaszi offenzívája pedig kifulladt. MacArthur atombombák Kína elleni bevetését javasolta Truman-nek, s több amerikai politikus is ezt szorgalmazta. Az elnök azonban nem akart háborúba keveredni Kínával, emellett attól tartott, hogy a már szintén atomhatalom Szovjetunió is bekapcsolódik a háborúba, ami világméretű konfliktushoz vezetett volna. Leváltotta a vele vitába keveredett MacArthurt, s Mathew Ridgeway, majd Mark W. Clark tábornokot nevezte ki a helyére.

Közben a légtérben is ádáz harc dúlt. Szovjet kifejlesztésű, ám kínai építésű, MÍG-15-ös, észak-koreai felségjelet viselő vadászgépeikkel észak-koreai, kínai, sőt szovjet pilóták is megpróbálták megtörni az amerikai légi fölényt, az amerikaiak azonban a hadrendbe állított F-180 Sabre vadászgépeik bevetésével biztosították a légi fölény fenntartását. A B-29-es nehézbombázók pedig – egyéb stratégiai célpontok támadása mellett – olyan alaposan tönkrebombázták az észak-koreai vasútvonalakat, hogy a kínaiak és az észak-koreaiak egyre súlyosabb utánpótlási gondokkal küszködtek. Kim Ir Szen júliusban már kijelentette, hogy hajlandó tárgyalni a harcok beszüntetéséről, s az év második felében megkezdődtek a fegyverszünettel kapcsolatos tárgyalások, miközben a megmerevedett frontvonalak mentén 1953 júliusáig még tovább folytak a harcok. Majd 1953. július 27-én, a 38. szélességi körön fekvő Panmindzson faluban aláírták a fegyverszüneti egyezményt, melynek értelmében a 38. szélességi kör mentén húzták meg a két Korea határát.

A harcok befejeződése után Dél-Koreában jobboldali diktatúrák váltották egymást, miközben viszont egyre erősödött az ország gazdasága. Majd a diktatúrákat felváltotta a demokratikus államrend, s ma Dél-Korea egy demokratikus berendezkedésű, fejlett gazdaságú ország, a világgazdaság egyik jelentős tényezője. Míg Észak-Korea egy kőkemény kommunista diktatúrát nyögő, szocialista gazdaságú ország, mely népe számára nyomort „biztosít”, rakéta- és atomfegyver-kísérleteivel pedig ismét a térség biztonságát veszélyezteti.

Lajos Mihály