Ágh István: Hirdetve törvényt
Tornai József emlékére
A telefon nem csengett, felcsörömpölt,
megint valaki meghalt, szólt a hír,
alig maradtak néhányan közülünk,
velük mehettem volna magam is,
előbb talán még nem is járt eszemben,
mire készülhet száz évhez közel,
mikor egy aggastyánnal néztem szembe,
a kortalan fiatalság felelt.
Mint aki valamiért kiváltságos,
egy nemzedék esett mellette el,
a tízévnyi korkülönbség távolából
követtem őt, mindig figyelmesen,
most kiderült, hogy senki sincs előttem,
két világ szélén állok egyedül,
szemben egy terméketlen sík mezővel,
sötét vadon zúg a hátam mögül.
Ki mert volna olyan nagy kort remélni,
amennyi a Tornainak jutott,
megszületni és majdnem végigélni
a förtelmes huszadik századot,
amit a költők korán befejeztek,
néhány évbe kényszerült a csoda,
ő egy hosszú költemény végén halt meg,
mint dallamává foszló ballada.
Bár a lángelmék teljes életműve
csonkaságában is hiánytalan,
ám a szerencsés hosszú életűek
dúsgazdag hagyatéka mást mutat,
mert a legvégén összegyűjtött versek
megsejtetik a meg sem írtakat,
a töredéket az egésszel szemben,
mely sötét, mint a Hold túloldala.
A kilencvenkét esztendős Tornai,
hirdetve törvényt a semmi ellen,
erős igéktől szárnyaltak dalai,
míg képzeletét furdalta az Isten,
biztatta nyelvünk íze, hangzata,
a Rába menti, Somló vidéki
elődök, és Harasztinál a Duna,
s Buda, a Sas hegy zöld süvegéig.
Zöld rengeteggé gyűltek emlékei,
remete forrás, vadles, levélsátor,
ahogy a beteg vándor elképzeli,
ha képtelen fölkelni az ágyból,
és vár valakit, csak várja, aki nincs,
aki őt hagyta utolsónak hátra,
mint ő a hosszú jelenlét nyomait,
ami az övé, mégsem a sajátja.
A 2020. január 31-én – 92 éves korában – elhunyt Tornai József emlékére született ez az Ágh István-költemény. A Hitel folyóirat idei áprilisi számában jelent meg, amely lapnál Tornai József kollégája volt a Hirdetve törvényt szerzője. De Ágh István mégsem ekként emlékezik kortárs költészetünk elhunyt doyenjére.
A Hirdetve törvényt egy olyan különleges alkotónak mutatja be Tornait, akinek munkásságát „tízévnyi korkülönbség távolából” követte szerzőnk, ám a költemény egyik legfontosabb megállapítása még csak nem is ez. Hanem a következő gondolat: „...ő egy hosszú költemény végén halt meg, mint dallamává foszló ballada”. Mert Tornai esetében is igaz, hogy egy-egy nagy alkotó egész élete és munkálkodása során, egyetlen művön dolgozik csupán.
Tornai József életműve is egyetlen gondolat körül forog. „Míg képzeletét furdalta az Isten, biztatta nyelvünk íze, hangzata” – írja Ágh István kollégájáról és pályatársáról, ami valóban egyik központi erőforrása és „problematikája” ennek a kilencvenkét évből összeálló „hosszú költeménynek”...
Penckófer János