Kosztolányi Dezső: A napraforgó, mint az őrült

A napraforgó, mint az őrült

röpül a pusztán egymaga,

a tébolyító napsugárban

kibomlik csenevész haja.

Bolond lotyó – fejére kapja

a sárga szoknyáját s szalad,

szerelmese volt már a kóró,

a pipacs és az iszalag,

elhagyta mind, most sír magában,

rí és a szörnyű napra néz,

a napra, úri kedvesére,

ki részeg, s izzik, mint a réz.

Aztán eszelősen, bután

rohan a gyorsvonat után.

Kosztolányi Dezső leghíresebb verseskönyvéből, A szegény kisgyermek panaszai című kötetből való ez a rövid költemény, amely 1910 óta szinte semmit nem veszített frissességéből. És most elsősorban nem is a lotyó és a rí szavakra gondolunk, hogy tudniillik ezek sem keltenek régies hatást. Igaz, hogy kicsit mintha ritkábban használnánk őket, de például korántsem kell utánanézni a jelentésüknek.

A frissességet az egész verses forma, az egyedi költői nyelvhasználat biztosítja. Ezért A napraforgó, mint az őrült című vers titok is. Úgy titok, ahogy minden igazi költemény és művészi alkotás. Ennek első jele pedig nem más, mint hogy elolvasása után a versszerető ember szinte mindig újrakezdi olvasni a sorokat – vagy legalábbis bele-belenéz a műbe, kicsit ízlelgeti –, szóval, jó érzés a hatása alatt maradni.

De a lényegi titok megértéséhez mindig kevés az ész, a ráció, az elme. Ennél több kell. Rá kell érezni a túláradó szeretet eget földdel összekötő sokdimenziós gazdagságára, hogy például a napraforgó valóban – „mint az őrült” – „röpül a pusztán egymaga”, és a napsugár pedig „tébolyító” valami. Tébolyító, mert maga a nap a napraforgó „úri kedvese”, aki „részeg”, és „izzik, mint a réz”. „Szörnyű” is. Nem lehet neki ellenállni. Muszáj a „sárga szoknyát” „felkapni a fejre”, és rohanni, rohanni. Néha egyszerűen csak földi módon, kitartóan a „gyorsvonat után”…

Penckófer János