Mi lesz veletek, tiszaháti postahivatalok?

Vajon a postának tényleg „mennie kell”?

„A postának minden körülmények között mennie kell!” – mondta a megszállottak eltökéltségével a XX. század harmincas éveiben Jean Mermoz francia pilóta, a modern légiposta-szolgálat úttörője, miközben a Casablanca-Dakar útvonalon repülve a bennszülöttek tüzet nyitottak gépére, és felmerült a vonal megszüntetésének gondolata. Az „Arkangyal”-nak – ez volt Mermoz rádiós hívójele – pedig igaza lehetett, hiszen civilizációnk ezer esztendeje alatt a posta mindig „ment”… Ha kellet galambok szárnyán, vagy a Pony Express revolverforgató lovasainak nyeregtáskájában. Füstöt és lángot okádó mozdonyok postavagonjaiban, delizsánszok ládáiban meg zöld kerékpárok bőrtáskáiban. A posta mindig ment, és vitte a híreket, szóljanak azok születésről és halálról, üzletről vagy politikáról. A posta ment, és hogy mehessen a háttérben több ezer postáskisasszony, gépkocsi szerelő, sofőr, lóápoló, nyeregkészítő, távírász, informatikus és postagalamb-tenyésztő tette a dolgát. Ők voltak a hatalmas állami szervezet polipként szertenyúló csápjainak tapogatói, ki működtették a gigászt, hogy az állampolgár már háromszáz évvel ez előtt is újságot olvashasson, levelet küldhessen, számlákat fizessen és átutalhasson. Ukrajna viszont nem lenne Ukrajna, ha az elmúlt években még ez az olajozottan működő szervezet se recsegne-ropogna. A Tiszaháton példának okáért haldoklik a postaszolgáltatás, és tenni senki sem akar semmit, bár a több mint ötezer lélekszámú Tiszapéterfalván és vonzáskörzetében mára csak a tiszabökényi postahivatal maradt működőképes. És bizony az is csak egy roppant dühös hivatalvezetőnek köszönheti, hogy ma még kinyit.

– Ezt nem lehet ennyiért csinálni – tajtékzik Kormos Márta, a tiszabökényi postahivatal „mindenese” – hiszen havi háromezer hrivnyáért több tízezer hrivnya értékben felelősséget vállalni, este tízig beszámolókat készíteni, napszámra vezetni a számítógépes adatbázist – lassan az én birkatürelmemnek is sok. Mára ráadásul a főnökeim sem tudnak semmi jót mondani, hiszen egymás után szűnnek meg a kirendeltségek. A tiszaháti régióban, Csepében technikai okok miatt hetek óta szünetel a postahivatal működése, Tiszapéterfalván felmondott a kolléganőm, és emiatt bezárt a kirendeltség, Tiszaújlakon először szülési szabadság okán, majd a postahivatal adatbázisrendszerének meghibásodása miatt állt le az ügyfelek kiszolgálása. A Tiszabökény lakosságára „kalibrált” hivatal pedig egyszerűen nem bírja el a fentiek miatt tízszeresére növekedett forgalmat. Ami pedig engem illet, alig várom, hogy nyugdíjba mehessek, mert ami sok, az sok. Ráadásul a férjemmel is egyre több vitát eredményez, hogy sokszor este kilencig kell dolgoznom, és a munkámat kutyába sem veszik. Márpedig ha én egyszer beteszem magam mögött az ajtót, biztos vagyok benne, hogy nem lesz utódom.

– Nemcsak a postásoknak, de nekünk, ügyfeleknek sem egyszerű – veszi át a szót mérgelődve Vincze Szilvia, aki egy átutalás miatt lobogtatja a sárga csekket. Tiszapéterfalvai lakosok vagyunk, de ma már megjártuk Újlakot, hiszen tudjuk, a bökényi hivatal milyen túlterhelt, ám nem jártunk sikerrel. Sokan azt mondják, az átutalásokat végezzük közvetlen bankszámláról bankszámlára, csak ennek költségvonzatáról hallgatnak az „okosok”. No és ott van a helyzet, mi szerint a vidéki lakosság nagy része nem egy számlazsonglőr. A mai hatvan-, hetven-, nyolcvanévesek az újságot fizikailag kézbe véve olvassák, a csekkeket pedig „zsebből zsebbe”, készpénzzel rendezve szeretik intézni. Ebben szocializálódtunk és a pénzünkért ezt a minimális kiszolgálást elvárnánk, hiszen a piacon mindig a vásárló diktál. Itt viszont a postahivatal abszolút nem akar törődni az ügyfelek és munkatársaik igényeivel.

Páter Éva, a tiszapéterfalvai postahivatal nemrégiben „leszerelt” vezetője is a túlterheltséggel és a munkatársak semmibe vételével indokolja döntését.      

– Akárki akármit mond – meséli a nemrégiben felmondott kirendeltségvezető –, egyszerűen nincs arányban a felelősség–fizetés párosítása. Sokszor százezer hrivnyák gondja nyomja a vállunkat. Egy hiba az elszámolásban súlyos börtönéveket jelenthet, és cserébe a minimálbértől kétszáz hrivnyával többet „köp” elénk a hivatal. Egy városi postahivatalban ráadásul három ember végzi azt a munkát, amit a Tiszaháton egy személyre lőcsöltek. Nézze csak meg, Nagyszőlősön külön munkatárs végzi az operátori, a számlabefizetési, valamint a csomag- és újságkézbesítési feladatköröket. A vidéki hivatalokban pedig mindezt egy emberre hárítják, ami tarthatatlan.

Ezenkívül a beregszászi II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola tanulója vagyok, ahol óvoda-pedagógia szakon már a második évfolyamot végzem, és két kisgyermek anyukájaként is helyt kell állnom. Egy normális világban a munkaadó ezt igyekezne segíteni, de az Ukrposta nem így viszonyult a munkatársakhoz. Nem kompetenciám megmondani, mi lesz a tiszaháti postahivatalok sorsa, de nyílt titok, hogy nem sok dicsőség terem számukra. Lassan kihalnak a régi motorosok, és a fiatalok számára – a hivatal hozzáállásának köszönhetően – a postási életpálya teljesen elvesztette vonzerejét.

A tiszaháti postahivatalok kérdése tehát nyitott. A mérleg egyik serpenyőjében több ezer adófizető és adót egykoron fizetett ukrán honpolgár ügyes-bajos dolga, a másikban egy leépített és tönkretett állami hivatal. Melyik fontosabb? Mi lesz a továbbiakban? Nem tudhatjuk, viszont a postahivatalok leépítése többet is jelenthet, mint egy állami szolgáltatás megszűntét. Végtére a posta sokak számára maga az állam, hiszen a posta az a szerv, amelyik számtalan tisztességben megőszült, törvényt soha nem sértett állampolgár számára a kék-sárga lobogót jelképezi. Az ukrán államot, amely valami miatt egyre inkább mostohagyermekként tekint tulajdon állampolgáraira…

Matúz István