Babits Mihály: Őszinteség

2020. október 25., 09:58 , 1029. szám

Őszinteség... Óh, hogyha a szív

oly tiszta lenne, mint hegyi víz,

könnyű, mint vers, ami rímre megy,

és egyszerű, mint az egyszeregy!...

 

Fa vagyok, a lábam sárban áll,

ezer álmom vétkes kört csinál

s lelkemben úgy eltéved a fény,

mint egy labirintus ösvényén.

 

Tán zöld bozót, gazos labirint,

talán csupa kőfal kacskaring;

mélyén, hova Röntgen-láng sem ér,

mily szörnyeteg lakik és henyél?

 

A szó ott tévedez, elmarad...

Fond, Ariadném, szent fonalad,

és ahová sem igen, se nem,

tán elvezet majd a szerelem.

 

Hogyan mutassa a föld magát,

ha az ég nem küld feléje sugárt?

Fa vagyok, lábam a sárba tapad,

de karjaimat már vonja a nap...

 

Babits Mihály Őszinteség című verse különös gazdagságot kínál az értelmezés számára. Legalább három egység szerint lehet megközelíteni és felfejteni mondanivalóját.

Mert ugye itt van mindjárt a cím, az őszinteség fogalma. Ebben az esetben nem egyszerűen az igazmondás és hazudozás emberi szövevényére utal a szerző, hanem emberi természetünk „fényre” érdemes, tisztultabb mibenlétére. Ez pedig nem érhető el másképp, csak ha az anyagi világban leledző és önmagát ajnározó énünket meg tudjuk haladni.

Erre utal a második egység, melyet „Ariadné fonalával” magyaráz a szerző. Arra az önfeláldozásra utal, melyet Thészeusz testesít meg, amikor magát legyőzve elindul a szörny Minotaurus barlangjába, hogy véget vessen követelésének, miszerint évente „hét ifjút” és „hét leányt” volt szükség áldozatként beküldeni hozzá. A Thészeuszba beleszeretett Ariadnétól egy gombolyagot kap a barlangba induló hős, melynek fonala a sötét mélyben bomlik le, de „fénybe” juttatja a lelkét.

A harmadik egység a vers kerete is egyben. A versbeni személyről, vagyis egy olyan „fáról” van szó benne, melynek „lába” „a sárban” áll, „lelkében” pedig „eltévedt a fény”. Kelepcében van tehát, de létezik kiút. „Hogyan mutassa a föld magát, ha az ég nem küld feléje sugárt?” – kérdezi szerzőnk a mű végén, mintegy utalva erre a bizonyos kelepcére, válasza pedig sejteti, tudja a megoldást: ahhoz, hogy karjainkat „már vonja a nap”, hogy az „égi” elinduljon hozzánk, előbb a „földit” kell felemelni hozzá…

Penckófer János