Egy kárpátaljai haditengerész a hidegháborúban

„Két éles bevetésünk is volt Algéria partjainál”

2020. november 7., 15:35 , 1031. szám

Bár Kárpátalja messze esik a tengerektől, ám nem egy földink mégis haditengerészként töltötte le katonaéveit, s nemcsak anno, az Osztrák–Magyar Monarchia hadiflottájánál, hanem a történelmi közelmúltban, a szovjet korszakban is, majd volt kárpátaljai magyar haditengerészek még egyesületet is alapítottak, felidézve a tengerek és óceánok vizein szerzett emlékeiket. A szovjet haditengerészet egyik volt tagjával, a beregszászi Kovács Lászlóval pedig a napokban volt szerencsém elbeszélgetni a tengereken letöltött katonaéveiről.

– 1955-ös születésű vagyok, és 1973. november 14-én hívtak be a seregbe. A Beregszászi Hadkiegészítő Parancsnokságról a Szolyvai Hadkiegészítő Parancsnokságra irányítottak, és ott soroztak be a haditengerészetbe – tekint vissza a múltba beszélgetőtársam. – A balti-tengeri Kronstadti Haditengerészeti Támaszponton aztán könnyűbúvárnak képeztek ki. Előbb elméleti képzést, majd kemény gyakorlati kiképzést kaptunk, melyek során elsajátítottuk a hadihajók víz alatti részein elvégzendő sürgősségi javítási munkálatokat (a komoly javításokra természetesen a szárazdokkokban került sor), a vízi mentést, valamint a hűtőgépek kezelését. Ugyanis a hajók mélyén nekünk kellett hűtenünk az ott raktározott rakétákat, illetve műszereket, mivel a hajók belsejében a gépház működése miatt nagy meleg uralkodik, így vigyázni kell, nehogy felhevüljenek és felrobbanjanak a rakéták. AKM–5-ös könnyűbúvár-felszerelést kaptunk, majd Leningrádban (ma ismét Szentpétervár – L. M.) a Droszt Altengernagy tengeralattjáró elleni nagy hajóra vezényeltek (az orosz meghatározás magyar megfelelője: irányított rakétás romboló – L. M.), az elektromechanikai katonai részlegbe. Hárman szolgáltunk könnyűbúvárokként az 500 fős legénységben, az egyik társam odesszai, a másik pedig vlagyivosztoki srác volt, és egymást váltottuk a szolgálatban a hajó belsejében lévő szolgálati helyünkön.

– Milyen feladatokat látott el, és milyen fegyverzettel rendelkezett a hadihajó?

– Az utóbbival kezdeném… Volt ott minden fegyver: rakéták, köztük légvédelmi rakéták, mélyvízi bombák, torpedók, ágyúk, géppuskák, és persze, volt egy helikopterünk is tengeralattjárók felderítésére. Előbb járőrszolgálatot végeztünk a Balti-tengeren, tizenegy tengeri mérföldre a hazai partoktól, a felségvizeink határán, majd átvezényelték a hajót az Északi Flottához, a Murmanszk közelében fekvő szeveromorszki támaszpont lett a fő haditengerészeti állomáshelyünk, a Kola-félszigeten, konkrétan a Kola-öbölben, de megfordultunk az Arhan­gelszk melletti szeverodvinszki támaszponton is. Az Északi Flotta részeként hosszabb bevetésekre is indultunk az Atlanti-óceánra, illetve a Földközi-tengerre. Az Atlanti-óceánon semleges vizeken, engedélyezett helyszíneken lőgyakorlatokat tartottunk, minden fegyverzettel, amink csak volt, s megjegyzem, hogy 55 kilométerre lévő célpontot is eltaláltunk. Egy alkalommal Gibraltártól egészen a Mexikói-öbölig haladtunk a Kijev repülőgép-hordozó kötelékében, a kötelék élén, miközben mögöttünk amerikai hadihajók követtek és figyeltek minket. Hidegháború volt… Tengeri útjaink során pedig egyszer – ugyancsak semleges vizeken – mindössze 120 méterre haladtunk el a 105 repülőgéppel is felszerelt amerikai Saratoga repülőgép-hordozó mellett. Természetesen tisztelegtünk egymásnak, majd mindenki tovább folytatta az útját… Algériai felségvizeken viszont 1976-ban két éles bevetésünk is volt, melyek során több rakétát is kilőttünk.

– Kikre lőttek?

– Senki sem kötötte az orrunkra. Csak jött a jelzés, miszerint éles bevetés következik, a parancs szerint mindenkinek a szolgálati helyére kellett rohannia, nekünk, könnyűbúvároknak például a hajó mélyére. Hallottuk a lövéseket, de ez egy titkos bevetés lehetett. Ahogy Brezsnyev mondta akkoriban: „Nincs sem béke, sem háború…” A Barents-tengeren pedig egy alkalommal két polgári hajót vettünk észre, melyek nem viseltek felségjeleket, és behatoltak a szovjet felségvizekre. Sem a rádiójelzéseinkre, sem a fényjeleinkre, sem a morzejelzéseinkre nem reagáltak, és csak akkor fordultak vissza, amikor két rakétát feléjük irányítottunk. Egy ízben viszont a természet erőivel viaskodtunk. Épp átszeltük a La Manche csatornát, és kiértünk az Atlanti-óceánra, amikor ránk tört egy ciklon, amelyik egészen a Gibraltári-szorosig elkísért minket, a felkorbácsolt hullámok pedig igencsak dobálták a hajónkat, de végül is megúsztuk a dolgot. Amikor viszont mi lőttünk, a saját lövéseink erejétől is támadtak sérülések, például korlátrészek törtek össze, egyéb károk is keletkeztek, amiket aztán ott helyben kellett kijavítanunk.

– Ön például milyen konkrét munkákat végzett?

– Hogy felhozzak egy példát: volt négy nagy cső a hajófenéken, melyekkel a hideg tengervizet szívták be, ezek segítségével el lehetett végezni a szükséges hűtéseket. Volt, hogy az egyik cső kilyukadt, és én tüntettem el a rést. Két dicsérő oklevelet, valamint a „Za dalnyij pohod” kitüntetést is megkaptam a szolgálatomért. Emellett a haditengerészet sportversenyein is részt vettem. Már a katonaság előtt tanultam ökölvívást a beregszászi sportiskolában, Kovács Attila keze alatt, 1970 és 1973 között többször is megnyertem a megyei bajnokságot a 63 kg-os kategóriában, 1975-ben pedig – már a 75 kg-os kategóriában – én lettem az Északi Flotta ökölvívóbajnoka.

– Szolgálata során találkozott kárpátaljai magyarokkal ott, a magas északon?

– Szeverodvinszkben megismerkedtem a tisztakeresztúri Asztalos Zsigmonddal, aki matrózként szolgált egy másik hadihajón, illetve a szintén egy másik hajón szolgáló beregszászi Hennagyij Vasziljevvel, aki ugyan nem magyar, de a földim…

– Mikor szerelt le, és hol helyezkedett el?

– 1976. november 1-jén szereltem le. Dolgoztam a Beregszászi Famegmunkáló Vállalatnál, majd raktáros voltam egy raktáráruházban. 2000 óta pedig ökölvívást oktatok a beregszászi sportiskolában.

És reméljük, tehetséges fiatal ökölvívók kerülnek ki a volt haditengerész keze alól – fűzhetjük hozzá.

Lajos Mihály