„Háromnapi munka”, amelyből iszonyatos évek sorozata lett

2020. november 22., 15:25 , 1033. szám

A történelem legnagyobb fegyveres konfliktusát, a II. világháborút a kitörése napjától jellemezték a háborús és emberiség elleni bűntettek is. Hadifoglyokat lőttek agyon, vagy nem egy hadifogolytáborban tapasztalták meg a kegyetlen bánásmódot, az éheztetést, a kényszermunkát, a halálra dolgoztatásukat. Ám a polgári lakosság ellen is megannyi atrocitásra került sor. Katonai célpontokkal együtt vagy azok helyett polgári célpontokat is bombáztak, nem egy helyütt terrorizálták az elfoglalt országok megannyi lakosát, vagy embertelen kényszermunkára hurcolták őket, vagy a kollektív bűnösség jogtipró elve szerinti büntetésben lett részük, sőt kombinálták is a megfélemlítést, a kényszermunkát és a kollektív büntetést, mely utóbbiaknak a kárpátaljai magyar és német férfilakosok, valamint a német női lakosok is a szenvedő alanyai lettek.

1944 őszén a front tovavonulása nem hozott békét vidékünk magyar és német lakosságára, sőt ekkor kezdődött meg a kálváriájuk, mely sokkal több szenvedést zúdított rájuk, mint a Kárpátalja területén lezajlott harcok. A szovjet vezetés ugyanis eldöntötte, hogy a Szovjetunióhoz csatolja vidékünket mint „támaszpontot” a Kárpát-medencében. Viszont tudták, hogy ezt sem a magyar, sem a német lakosság nem akarja. Sőt, a ruszinok közül is csak az ukranofilek és a kommunisták, kommunistaszimpatizánsok óhajtották az „újraegyesülést”. A magyar és a német lakosságot tehát meg kellett törni. De ugyancsak cél volt a kollektív megbüntetésük is Magyarország, illetve Németország Szovjetunió elleni háborúja miatt, és a „háromnapi munka” vagy „kis munka” (málenkij robot) hazug meghirdetésével becsapott katonaköteles korú magyar és német férfiak rabszolgamunkáját is fel akarták használni a Szovjetunió újjáépítéséhez. Így döntés született a 18–50 év közötti magyar és német férfiak deportálásáról, ám a szovjetek még a saját döntésüket is megváltoztatták, mivel 18 évnél fiatalabb fiúkat is elszakítottak családjuk köréből.

A deportáltak csoportjai már a szolyvai gyűjtőtábor felé tartó gyalogmenetekben megtapasztalták az embertelen bánásmódot, hiszen fűtetlen helyiségekben vagy a szabad ég alatt kellett eltölteniük a mind hűvösebb őszi éjszakákat. A gyűjtőtábor pedig igazi haláltáborrá vált, ahol a hideg helyiségekben összezsúfolt, alultáplált, legyengült, nem megfelelő orvosi ellátást kapott deportáltak körében – a tífuszjárvány kitörése után – aratni kezdett a halál. A Szolyváról a Sztarij és Novij Szamborban létesített újabb gyűjtőtáborok felé vezető út pedig valódi halálmenetté vált. A sokszor télidőben útnak indított, a behavazott Kárpátokon át végtelen gyalogmenetekben hajtott, gyenge, éhező, őszi ruházatukban fagyoskodó foglyok közül azokat, akiknek már jártányi erejük sem maradt, és kidőltek a sorból, ott helyben lőtték agyon a fegyveres őrök.

Sztarij és Novij Szamborban aztán bevagonírozták őket, s a fűtetlen marhavagonokból álló hosszú szerelvények elindultak kelet felé. Ám a közhiedelemmel ellentétben nem a Gulág táborai felé, ahol politikai elítélteket és köztörvényes bűnözőket tartottak fogva, hanem a Gupvi-táborok, vagyis a hadifoglyok és internáltak részére kialakított lágerek felé vitt tovább az útjuk. Az elhurcoltaknak csak vizet adtak, de abból sem elegendőt, élelmet viszont nem, így szinte nem volt olyan reggel, amikor ne kellett volna kidobni a vagonból a fagy, az éhség és a korábbi nélkülözések miatt a végletekig legyengült, az embertelen bánásmódba belehalt embereket. A táborokban pedig alig fűtött barakkok, roppant gyenge tápértékű ételek és kimerítő munka várta a szerencsétleneket, akik közül nagyon sokakat lényegében halálra dolgoztattak. Akik pedig túlélték a hideg pokol éveit, lefogyva, betegen tértek haza a táborok felszámolása után. Mindannyian egy gyalázatos háborús bűncselekmény áldozatai lettek. Az ukrán állam pedig – mint a Szovjetunió egyik jogutódja – mind a mai napig nem rehabilitálta őket. Pedig csak politikai akarat és elemi humanizmus szükségeltetne ahhoz, hogy kimondják végre: bocsánatot kérünk a deportáltak leszármazottaitól, és elismerjük, hogy egy háborús bűntett ártatlan áldozatai voltak…

Lajos Mihály