A Mary Celeste köddé vált legénysége

A hajózástörténet egyik nagy rejtélye

2020. december 2., 21:39 , 1034. szám

A tengereken a múltban nem egyszer bukkantak rá kísértethajóknak nevezett sodródó vitorlásokra, melyek személyzete vagy eltűnt, vagy meghalt. Az esetek többsége könnyebben megmagyarázható. Járvány végezhetett a hajósokkal, vagy lázadás törhetett ki, melynek során a zendülő matrózok megölték a kapitányt, a tisztjeiket, majd mentőcsónakba szállva eleveztek, vagy éppen egy vihar idején az egész legénység a fedélzeten tartózkodhatott, küzdve az elemekkel, aztán egy, a hajón átcsapó hatalmas hullám mindenkit magával sodort a háborgó habok közé. A Mary Celeste brigg (kétárbócos vitorlás hajótípus) tengerészeinek és utasainak a különös eltűnésére viszont máig sem született egyértelmű magyarázat.

1872. november 7-én ugyanazon a napon futott ki New York kikötőjéből Genova felé a Moorhouse kapitány vezette amerikai Dei Gratia háromárbócos, valamint a szintén amerikai zászló alatt hajózó Mary Celeste, mely utóbbin Benjamin Briggs kapitány, a felesége, a kislányuk, egy hadnagy, a fedélzetmester és hat matróz, valamint a hajószakács tartózkodott. A két hajó kapitánya barátságban állt egymással, ám vitorlásaik hamarosan szem elől tévesztették egymást. Aztán december 4-én a Dei Gratia őrszeme egy szintén kelet felé tartó brigget fedezett fel az Azori-szigetektől keletre, melynek csupán két orrvitorlája és az előárbóc egyik vitorlája volt kibontva. Moorhous felfigyelt rá, hogy a brigg rosszul tartja az irányát, imbolyogva halad előre, így közeledni kezdtek hozzá. Zászlójelekkel próbáltak kommunikálni vele, segítséget ajánlva fel neki, ám nem kaptak választ. Még közelebb érve észrevették, hogy senki sem tartózkodik a fedélzeten, majd kibetűzték a nevét is: Mary Celeste. A kapitány csónakon átküldte a kétárbócosra a másodkapitányát és két matrózát, ám hiába kutatták fel a hajót, egy lélekkel sem találkoztak. A kormánykerék folyamatosan ingadozott, mellette a tájolóház elmozdult a helyéről, az iránytű összetört, a kapitány fülkéjében pedig sem szextánst, sem semmi más hajózási műszert nem találtak. Ott volt viszont a hajónapló, melyben november 24-ről származott a hajó helyzetét rögzítő utolsó bejegyzés. A hajóorr és a hajófenék fedélzeti nyílásai nyitva álltak, a raktér nyílászáróinak deszkatáblái szanaszét hevertek, hiányzott a hátsó vitorla tartókötele, valamint a két mentőcsónak, melyek egyike – mint a nyomozás során kiderült – még a behajózáskor megsérült, de nem pótolták újjal. A hajófenéken egy méter magasan állt a víz, de ennyit a brigg szivattyúival el lehetett volna távolítani. Ugyanakkor víznyomokat találtak a szálláshelyeken is. Viszont a szállásokban rendezetten sorakoztak a tengerészzsákok, a fogasokon ott lógtak a viaszosvászon viharköpenyek, köteleken száradtak a rájuk aggatott kimosott ruhák, a kapitány fülkéjével szomszédos kajütben pedig megtalálták az asszony és a kislány ruháival teli nagy utazóládát. Az emberek azonban köddé váltak…

Moorhouse pár tengerészét a briggre vezényelte, és december 13-án saját vitorlásával együtt a Mary Celestet is benavigálta Gibraltár kikötőjébe, ahol sir Solly Flood, Gibraltár főügyésze vezetésével megkezdődött a hivatalos vizsgálat. A Mary Celeste orrán, a merülési vonal alatt új keletű károsodásokat találtak. Flood szerint erre alkalmas eszközzel készakarva hasogatták fel és horpasztották be a hajóorr érintett részét (kérdés: kik és miért), az amerikai haditengerészet egyik kapitánya viszont kiderítette, hogy a sérüléseket a hullámverés okozta. A rakomány bálnaolajból és 1701 hordó, emberi fogyasztásra alkalmatlan denaturált szeszből állt, mely utóbbiak közül kilenc üresen állt, de ennyi veszteség a korban elfogadható volt, és a szivárgás következménye is lehetett. Flood azonban úgy vélte, hogy a matrózok leitták magukat (az egyébként ihatatlan szesszel!), részegen megölték a kapitányt és a családját, majd miután kijózanodtak, ijedtükben a mentőcsónakkal otthagyták a hajót, majd felkéredzkedtek egy másik hajóra, ám soha, sehol sem bukkantak rájuk, amellett semmilyen, dulakodásra utaló nyomot nem találtak a briggen.

Valószínűbb, hogy valamitől nagyon meg kellett ijedniük a tengerészeknek és az utasoknak, hogy szinte mindent hátrahagyva a mentőcsónakba ugorjanak. De mitől ijedhettek meg ennyire? Szóba jöhet egy víztölcsérrel való találkozás, mely betört a hajóba, átmenetileg elárasztotta a kabinokat is, a víztölcsért kísérő alacsony légnyomás miatt pedig a víz feláramlott a hajófenékből a szivattyúkba, így a tengerészek azt hihették, hogy a hajó el fog süllyedni, ezért a mentőcsónakba rohanva elhagyták azt; vagy egy földrengést kísérő tengerrengés miatt a rakomány elmozdult. A hordók egy részéből kiáramló szesz párologni kezdett. A kapitány pedig attól tarthatott, hogy az alkoholgőz és maga a szesz belobbanhat, amitől a hajó kigyulladhat vagy felrobbanhat.  Így biztonsági okokból egyrészt felnyitottak több fedelet, szellőztetés végett, másrészt mindenki a mentőcsónakba szállt, melyet vontatókötéllel a hajóhoz rögzítettek, ám a hirtelen hevesebbé vált hullámzás elszakította a kötelet, a hajó elsodródott, a csónak pedig magára maradt, s mindkét verzió szerint a mentőcsónak később viharba került és elsüllyedt. De miközben a menekülők elvitték a hajózási műszereket, a hajópapírokat, miért hagyták ott a hajónaplót? És főleg miért nem kapták magukra a tengerészek a viharkabátjaikat? A hajó elsüllyedésétől vagy esetleges kigyulladásától, felrobbanásától való félelem indokolhat-e egy ilyen kapkodó, pánikszerű menekülést? Kiderülhet-e valaha, mi történt azon a végzetes napon, vagy örök rejtély marad a Mary Celeste rejtélye?

Lajos Mihály