Babits Mihály: Sunt Lacrimae Rerum

2021. február 7., 12:00 , 1043. szám

Van a tárgyaknak könnyük. Érzem olykor,

hogy sírnak a szobámban nesztelen;
sötétedő, sejtelmes alkonyokkor
bús lelküket kitárják meztelen.

 

Tán azt hiszik, nem látja most szem őket:
ki járna a sötétben eleven?
De én, szobáknak baglya, nézem őket,
örülve, hogy van, aki sír velem.

 

Nézem, hogy elhagyja magát az asztal,
silány terhét emelni unja már.
Az ágy, mint akit senki sem vigasztal,
gyötrelmes éjet önmegadva vár.

 

(Keresztény rabnő várhat így az éjre,
bírván basája undok, unt kegyét.)
A vén karszék némán húzódva félre
bús daccal tölti bársonyos begyét.

 

Szégyenlett kínjuk fájlalják a képek,
szegekre fölfeszített vértanuk,
s mint este egyedül maradt cselédek,
sírnak a tárgyak, bárha nincs szavuk.

 

Sírnak, mint néma lelkek, mint vak árvák,
süket szemek, sötétbe zárt rabok,
halottlan-holtak és örökre lárvák,
léttelen lények, tompa darabok.

 

Versének ezt a latin címét Babits Mihály az első versszak első sorában mindjárt meg is magyarázza. „Van a tárgyaknak könnyük” – írja a mester, és aztán azt is hozzáteszi a második sorban, hogy ezek a tárgyak „sírnak”. A „sunt lacrimae rerum” jelentése annyit tesz, hogy „az (élettelen) dolgoknak is vannak könnyeik”, és Vergiliustól való az idézet. Egész pontosan így néz ki az eredeti többjelentésű mondat, és így annak egyik lehetséges fordítása: „sunt lacrimae rerum et mentem mortalia tangunt”, vagyis: „könnye van a dolgoknak, és megérintik a halandó elmét”.

Ebben a versben Babits Mihály alapállása pontosan ellentétes azzal a szemlélettel, miszerint a világot anyagból lett anyagként kell elképzelnünk. Költőóriásunk nem hogy nem materialista világnézetű, hanem egyenesen azt demonstrálja költeményével, hogy az égvilágon mindennek van lelke. A dolgok, tárgyak – akárcsak az emberek – érzékenyek, ezért sokszor „sírnak”.

Az ággyal, karszékkel, asztallal, faliképekkel kapcsolatban egy nagyon érzékeny lélek mond el egy-két életszerű észrevételt, viszont a költemény utolsó versszaka egészen kitágítja világértelmezését. Amikor itt a tárgyakat, dolgokat „léttelen lényeknek” mondja, akkor azt az ősi emberi alapállást idézi fel, hogy minden Egy. Vagyis, hogy az összes földi megnyilvánulás, valamint az egyetemes lét egyetlen lelki-dologi valóság. Csak a mostani ember valamiért egy létfeledett állapotban szeret éldegélni…

Penckófer János