Juhász Gyula: Béke

És minden dolgok mélyén béke él

És minden tájak éjén csend lakik

S a végtelenség összhangot zenél

S örök valók csupán mély álmaink.

És minden bánat lassan béke lesz

És mindenik gyötrődés győzelem

S a kínok kínja, mely vérig sebez,

Segít túllátni a szűk életen.

Testvéreim: a boldogság örök

S e tájon mind elmúló, ami jó

S az élet, a szép, nagy processzió,

Mely indul örvény és síkok fölött,

Az égi táj felé tart csendesen

S egy stációja van: a végtelen.

Manapság – de valójában már egy hosszabb ideje – hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a béke a nemháborúskodást jelenti. Pedig a béke szó ennél jóval többet is jelent. Erre a különleges többletre utal Juhász Gyula már a legelső sorában. A „minden dolgok mélyén béke van” azt az ősi rendet idézi fel, melyről az embernek is biztos tudomása van, hisz ezt az alapállást mindegyik ősi szentkönyvünk magában foglalta.

A béke szó eredeti jelentéstartományában egészen biztosan megtalálható az idill jelentése is. De az idillnek nem az a szokványos és egyre inkább terjedő vonatkozása, mely szerint ez egy boldogságot, meghittséget sugárzó esemény vagy jelenet. Merthogy az idillt is szokás bájos, hangulatos, sőt érzelmes jelenetfélének tekinteni, amit leginkább valamely műben lehet tetten érni.

Nem. Az idillt is magában foglaló béke elsősorban arra az ősi rendünkre utal, amely most is létezik, csak nagyon kevesen tudják élni igaz tartalmát. Mert aki éli az idillt és az így értett békét, azt az embert már a lakásában elhelyezett tárgyak is elárulják „csendesen”. Sok mindent elmesél egy megfelelő helyen álló szék, egy virágváza, hímzett terítő, kép a falon, vagy ahogyan lóg és szárad magában egy eső áztatta tavaszikabát. Egy-egy, világát szépen belakó ember állítólag már itt és most éli azt, ami „e tájon” ugyan „elmúló”, de mindenképp „az égi táj felé tart csendesen”…

Penckófer János