Csoóri Sándor: Virágvasárnap
Valahol most egy tulipán-szájú,
kicsi szamárka ordibál,
hátára odaképzelem magam
s vagyok Jézus király.
Förgeteg-fehér szilvafák közt
máris a borhegyre megyünk,
hozsannázó bokrok fölött
apostol-felhő jön velünk –
Jártak itt ólom-zord hadak,
lánctalpukat a sár fedi,
sisakjukon, mint sastojáson,
tapos a kis csacsi –
Gyerünk, csöpp állat, fönn a pincék
homályában bort nyakalunk
s kőből-kihasított fejű
rokonokkal dúdolgatunk:
Szent István, térdepelj közénk,
magyarok térítő királya,
nagyobb király térített minket,
idők vasából koronája.
De itt vagyunk, de megvagyunk,
nézzük, hogy nő a völgyi búza
s a szőlővirág hogy kígyózik
fölrepedt, égő homlokunkra.
Így éneklünk s az ördöglábú
asztal lesz majd a nagydobunk –
parasztok és Jézus király,
egymást karolva mulatunk.
Csoóri Sándor Virágvasárnap című versében is remekel. Mégpedig azzal a költői tudásával, hogy miként képes történelmi távlatot és keresztény hagyományt egyetlen jelen idejű, világi, sőt személyes történéssé megtenni.
És ha összetettségnek ennyi nem lenne elég, akkor e Virágvasárnapban vegyük észre azt is, hogyan tűnik egymásba a természetes emberi látás és a költői látomás. Így élhetünk át egy szamaras, különleges caplatást. Mert fölmerül ugyan a kétezer éves valóságos kép, amint Jézus szamárháton bevonul Jeruzsálembe, de érdeklődésünket leköti a történetmesélő, a jelen.
Akár egy történelmi, de világi nagyhétkezdetnek is nevezhetjük ezt a képzelt esetet, amint a „förgeteg-fehér szilvafák” közt immár a költő teremtő fantáziájával együtt vonulunk fölfelé a hegyoldalban.
Aztán pedig – egyszer csak – látás és látomás egy egészen ritka képben folytatódik: sárral vegyült „lánctalpak és sisakok” útján lépdel a csacsi, miközben „kőből-kihasított fejű rokonokkal dúdolgatunk”. Együtt áll tehát a múlt és a jelen, és közénk térdepel Szent Istvánunk is, hogy áldjuk közösen a sorsot megmaradásunkért, hogy még mindig „itt vagyunk, megvagyunk”…
Penckófer János