Szabó Lőrinc: Kenyér

2021. április 11., 14:06 , 1052. szám

Beléd haraptam, áldott kenyér,

és elborzadtam – Habfehér

tested kísértete oszlani

kezdett, zöldülni s foszlani,

 

s köröttem az eltűnt szobák

falain, az utcán, a városon át

őt láttam mindenütt, csak őt,

a milliárd-lelkű mezőt,

 

ahogy szétcsapott, ringva – már

tenger volt, végtelen határ,           

zöld végtelen, aztán rőt-arany.

Hány kalász élt ott, boldogan,

 

hány külön-külön kis akarat,

s minden kalászban mennyi mag,

és minden magban mennyi múlt

s mennyi jövendő párosult!

 

– Aztán egyszerre magamat

láttam, e roppant áradat

gyilkosát, isten gyilkosát,

aki kaszával belevág

 

az örök csodába, töri, üti

a szent anyagot, megsüti

s eszi istent, aki test, aki vér. –

S letettelek, darab kenyér,

               

s fölvettelek, elnéztelek,

magamban éreztem az életedet –

aztán lassan úgy ettelek tovább,

mint a hívő az úrvacsorát.

 

 

Talán ma sem tekinthető különcségnek – ami régen a világ legtermészetesebb dolgai közé tartozott –, hogy valaki az egész alakú kenyérre keresztet rajzol a késsel, mellyel aztán mintegy fölmentetten, jó érzéssel megszegi. Azért fölmentetten és jó érzéssel, mert mindenféle cselekedeteink jobban, szebben alakulnak, ha azokra áldást kérünk és kapunk.

Nincs ez másként az étkezésünkkel sem; azzal a magatartással, melyre a Szabó Lőrinc-vers utal. Mert a táplálékfölvételben nem csak anyagi-biológiai aktust lehet látni. Ezt a többletigényt fogalmazza meg a költemény. Hogy legyen lelki, spirituális, mi több: transzcendens mozzanata is a táplálkozásunknak, melynek pedig – ebben az esetben – szimbóluma lesz a „habfehér testű” „áldott kenyér”.

A kenyér egész történelmünk során magát az életet jelenti. És nem csak a kenyér. Hanem már a búza, a mezőn ringatózó kalász is maga az élet. Szabó Lőrinc ezért tekint minden egyes kalászból kipergő szemre életként, hogy az mintegy személyiségtől sem mentes sors. Mindeneken túl pedig istennek minősíti a kenyeret, hogy aztán egy utánozhatatlan költői leleménnyel – az utolsó versszakban – már „úrvacsoraként” vegye magához…

                Penckófer János