A nárciszok meséje

2021. május 9., 13:20

E történet kezdete a régmúltba nyúlik vissza. Egy olyan korba, amikor az utolsó jégkorszak kemény teleitől vacogtak kőbaltás őseink. Az idők méhébe, mikor barlangi medve kardfogú tigrissel vívta élet-halál harcát. Abba az érába, amikor a Kárpátok nyugati lejtőit gleccserek szabdalták, és „Magas Észak” fagylakó lehelete gyötört embert-állatot-növényt. Bizony akkor történt, hogy e tájon, mit ma Huszt romvárának kövei vigyáznak, szirmot bontott egy kis virág. Senki nem tudta honnan jött, hiszen egyszer csak ott volt. Gyökeret eresztett a hegyoldalakból lesodródott talajt vizenyős rétté változtató patakok partján, és azt mondta: „Mától ez az én hazám.” A rejtett völgy körül pedig óvón húzták ki magukat a hegyek ormai, és válaszoltak: „Legyen úgy! Mi majd vigyázunk rád, hiszen hús vagy húsunkból, végtére lankáik földje és havasaink vize táplál majd.”

Aztán telt-múlt az idő. A Nap egyre melegebben kezdett sütni. Az egykori medvevadászok pásztorbotra cserélték kőhegyű lándzsáikat, de a virágot mindez nem érdekelte. Ha eljött a tavasz, virágba borult a rejtett völgy, és hófehérré lett mező idézte meg ama régi kort, mikor itt a szél, a tél és a fagy szövetsége uralta a tájat. Később lovas nomádok jöttek, az íj és szablya népe, kik hazát kerestek, és elbűvölte őket a völgy. Temetőnek gondolták, hiszen számukra a fehér a gyász színe volt. Utóbb dörögtek itt Habsburg-ágyúk, sziszegtek tatár nyilak, tankok lánctalpa, és valahol a Donnál patkolt kozák lovak patája szaggatta a földet. Bizony, a völgy fehérségét nem egyszer a vér vöröse színezte át. A virág viszont mindezt a természet kortalan sztoicizmusával fogadta, és amikor eljött az idő, fehér lepellel borította a vidéket. Közben talán álmodott is a régmúltról, és azokról a furcsa kétlábúakról, kik itt az évezredek során megfordultak, miközben közömbös egykedvűséggel tűrte, hogy gumóit bivalyok talpa tapossa, és egyformán virított a lányok hajában, meg az elmúlás koporsóin.

Minden öröknek tűnt, de az ember, ez a mohó és önző fenevad magát a teremtés koronájának gondolva rúgta fel az évezredek szövetségét. Itt én leszek az úr – jelentette ki, hiszen meggyőződése szerint a mindenség őt kellett szolgálja. Önteltségében még a rejtett völgy virágainak is meg akarta mondani, hogy azt tegyék, amit jónak gondol. Hogy a szirmok ne az örökkévaló hegyek, hanem az ő dicsőségét hirdessék. A homo sovieticus – mert bizony ő volt e pökhendi és magát világigázónak gondoló emberfajta – azt akarta, a virág úgy hajtson szirmot, hogy közben hirdeti: léte és megmaradása csakis az ember kegyének köszönhető, ezért tilalomfákat állított. Ám ahogy a patakok pisztrángját sem lehet poshadt vizű medencékbe száműzni, a keskenylevelű nárcisz – mert bizony róla szól e mese – sem tudott fejet hajtani a gyámkodás felett.

Alig ötven esztendő kellett, és az egykoron 170 hektáros, összefüggő nárciszmezőben megjelentek az első bajra utaló jelek. A virágok tavaszi mezejét csúf foltok kezdték tarkítani. Sosem látott idegen növények, először csak szerény albérlőként – majd az emberi pökhendiséget utánozva hódítókként – ékelődtek a fehér szirmok közé. Tették ezt úgy, ahogy ama egykori lovas nomádoknak, az íjat és szablyát eke szarvára cserélő népnek leszármazottait igyekeztek idegen népek csendben és alattomban kiszorítani hazájukból.

Még jó, hogy mára ez épp úgy múlni látszik, mint a gleccserek és jeges szelek ideje. Halk szavú botanikusok ugyanis rájöttek: a virág és az ember élete-boldogulása e tájon összefügg. Végtére a keskenylevelű nárcisz, és e táj embere rég megtanult egymás mellett élni. Hagyjuk hát őket közösen boldogulni, mondták a tudósok. A rejtett völgyben daloljon fenőkő a kasza acélján, bőgjenek a bivalyok, és legyen minden úgy, mint sok száz esztendeje volt. Mert a keskenylevelű nárciszt nem lehet botanikus kertbe zárt kuriózumként mutogatni. Ő egy, a hegyekkel, a völgy patakjaival és az emberrel, ki itt egykoron sátrát kőházra cserélte. Hogy végül a völgy tavaszi fehérsége ne az elmúlást, hanem a megmaradást hirdesse. Embernek és virágnak egyaránt.

Huszt, 2021

 

Matúz István