Zsille Gábor: Hiány
Mekkora kalanddá nemesedett
az a családi séta Szentendrén,
hetvenkilenc tavaszán, mikor még
nem tudtam, hogy létezik karantén
és ingázás, határzár, vasfüggöny
(belső játszóteremen hinta állt,
s még a hatnapos tanítási hét
sem jelentett számomra kínhalált);
az a családi séta Szentendrén,
negyvenegy éve, talán májusban,
apám lefotózott a dombtetőn,
a templomnál pózolok fásultan,
mert untam az egész kirándulást,
izzadtam a túl meleg ruhában,
éhes lehettem, nyűgös vagy álmos...
Hányan fotózkodtak még utánam
az évtizedek során a dombon,
hány mindennapos családi emlék
nemesedik édes kalanddá most,
s hányféle színnel kísért a nemlét,
a hiány, a kert, miféle tervek
és utak kerülnek elő? Noszlop
és Magyarpolány között az erdő
hív, de ösvénye semmivé foszlott.
Egy nagyszerű mai költemény a természetes versbeszéd hagyományában. Szabályozottsága könnyed, félrímei szépen és visszafogottan csendülnek: mértéktartásuk illik ahhoz a folyton megmutatkozó, ám illékony titokhoz, ahogy néhanap egy-egy emlékünk váratlanul előrajzolódik a homályból, és „édes kalanddá nemesedik”, ki tudja, miért.
Három mondat hatszor négy sora adja a verset, ám ez semmi lényegeset nem mond el a „kalanddá nemesedés” misztériumáról. Ez a technika és nyelvi szerkezet még annál is kevesebbet közöl, ami a költemény maiságát jelenti: amit a „karantén, ingázás, határzár, vasfüggöny” szavak idéznek elénk. Mert ezek a szavak már pont arra a hiányra utalnak, amit verscímmé tett meg a szerző, és amit az olvasó saját élethelyzetére lefordítva értelmez. Hogy tudniillik előállt egy eddig ismeretlen, különleges emberi világállapot, egy olyan konstelláció, mely a kapcsolatok közvetlen, élő természetét csaknem teljesen felszámolta.
Ez a hiány idézi fel a „kalanddá nemesedés” titkát. Ez a hiány késztet annak elgondolására, hogy e földön mérhető időben vajon miért képes az is megváltozni, ami örök pillanat: az, hogy ott áll egy gyerek „a dombtetőn a templomnál”, „hetvenkilenc tavaszán”, egy májusi napon…
Penckófer János