Zsille Gábor: Hiány

2021. május 23., 11:09 , 1058. szám

Mekkora kalanddá nemesedett

az a családi séta Szentendrén,

hetvenkilenc tavaszán, mikor még

nem tudtam, hogy létezik karantén

 

és ingázás, határzár, vasfüggöny

(belső játszóteremen hinta állt,

s még a hatnapos tanítási hét

sem jelentett számomra kínhalált);

 

az a családi séta Szentendrén,

negyvenegy éve, talán májusban,

apám lefotózott a dombtetőn,

a templomnál pózolok fásultan,     

 

mert untam az egész kirándulást,

izzadtam a túl meleg ruhában,

éhes lehettem, nyűgös vagy álmos...

Hányan fotózkodtak még utánam

 

az évtizedek során a dombon,        

hány mindennapos családi emlék

nemesedik édes kalanddá most,

s hányféle színnel kísért a nemlét,

 

a hiány, a kert, miféle tervek

és utak kerülnek elő? Noszlop

és Magyarpolány között az erdő

hív, de ösvénye semmivé foszlott.

 

 

Egy nagyszerű mai költemény a természetes versbeszéd hagyományában. Szabályozottsága könnyed, félrímei szépen és visszafogottan csendülnek: mértéktartásuk illik ahhoz a folyton megmutatkozó, ám illékony titokhoz, ahogy néhanap egy-egy emlékünk váratlanul előrajzolódik a homályból, és „édes kalanddá nemesedik”, ki tudja, miért.

Három mondat hatszor négy sora adja a verset, ám ez semmi lényegeset nem mond el a „kalanddá nemesedés” misztériumáról. Ez a technika és nyelvi szerkezet még annál is kevesebbet közöl, ami a költemény maiságát jelenti: amit a „karantén, ingázás, határzár, vasfüggöny” szavak idéznek elénk. Mert ezek a szavak már pont arra a hiányra utalnak, amit verscímmé tett meg a szerző, és amit az olvasó saját élethelyzetére lefordítva értelmez. Hogy tudniillik előállt egy eddig ismeretlen, különleges emberi világállapot, egy olyan konstelláció, mely a kapcsolatok közvetlen, élő természetét csaknem teljesen felszámolta.

Ez a hiány idézi fel a „kalanddá nemesedés” titkát. Ez a hiány késztet annak elgondolására, hogy e földön mérhető időben vajon miért képes az is megváltozni, ami örök pillanat: az, hogy ott áll egy gyerek „a dombtetőn a templomnál”, „hetvenkilenc tavaszán”, egy májusi napon…

                Penckófer János