Oravecz Imre: Gyász
Nagyszünet után lehetett.
A hatodikosok, hetedikesek, nyolcadikosok
önállóan foglalkoztak valamivel.
Nekünk volt óránk, ötödikeseknek.
A tanító néni tartotta, egy festett szájú, fiatal nő,
kihez esténként katonatisztek jártak
a lángosi laktanyából.
Ő volt az úttörővezető is,
és állítólag ilyenkor beszélte meg velük
az úttörőcsapat ügyeit,
melyet az őrszázad patronált.
De mi sejtettük, hogy másról van szó,
és egyre lestük,
hogy domborodik-e már a hasa.
Hirtelen kinyílt az ajtó, és belépett az igazgató.
Intett, hogy maradjunk ülve.
A tanító nénihez sietett, súgott valamit a fülébe, és kiment.
A tanító néni leült, és némán meredt maga elé.
Aztán lassan felállt, és remegő hangon azt mondta:
„Pajtások, a mai napon meghalt Sztálin elvtárs…
Ötperces néma vigyázzállással adózzunk emlékének.”
A többiekkel együtt felálltam,
a bal lábamra helyeztem a testsúlyomat,
titokban a bal kezemmel a padnak támaszkodtam,
tekintetem meg egy göbre szegeztem,
mely Králik Jani cipőjénél volt az olajos padlón,
és csak azért sem álltam vigyázzban.
Az emberi emlékezet csodálatos módon működik. Léteznek például olyan események, amelyekre úgy emlékezünk, hogy pontosan tudjuk, hol ért minket utol a híre, mit csináltunk abban a bizonyos időpontban, hol tartózkodtunk éppen akkor.
A XXI. században minden bizonnyal ilyen lett a New York-i ikertornyokba becsapódó repülőgépek esete, míg a múlt századból pedig nem egy, és nem két ilyen eseményt tart számon az idősebbek emlékezete. Pláne, ha azoknak mai folytatása is van.
Sokakban így maradt meg például az 1956-os forradalom kitörésének pillanata. És alighanem így rögzült sokunkban a szemkilövetősnek is nevezett 2006-os gyalázat, a forradalom 50. évfordulóján történt brutális rendőrtámadás a békésen tüntető emberekre, amely vérengzést még 2021-ben is pusztán „zavargásoknak” nevez valaki, vagyis bűnt és ártatlanságot egybemosó eseménynek titulál.
És ilyen emlékezetes esemény volt az ’56-os forradalmat is magába foglaló korszak egyik legfőbb történése, Sztálin 1953-as halálának híre. Ezt a hírt és e hír emlékezetét idézi meg Oravecz Imre Gyász című verse, melynek minden egyes momentuma pontosan leírja azt a hangulatot-korszakot, ami jellemezte az 1950-es évek Magyarországát. És elég egy ilyen apró kis cselekedet felidézése, mint a „csak azért sem álltam vigyázzba”, hogy a ma emberében is felébredjen az önérzet, a szabadságérzés elfojthatatlan érzése, hogy fölszikrázzon benne igazságérzete…
Penckófer János
