Dr. Szederjei Ákos kárpátaljai emlékezete
Kárpátalja helye az egyetemes újkori magyar vadászati kultúrában soha nem volt megkérdőjelezhető, hiszen e tájon a kiegyezést követően egész 1945-ig az ún. „osztrák módi” szerinti vadászati kultúra volt az elfogadott. A történelmi gyökereknek és a racionalitásnak köszönhetően ez a mentalitás szerencsés módon Kárpátalja 1921-es Csehszlovákiához csatolása után is megmaradt, hiszen a csehek sok tekintetben saját gyermeküknek tekintették a már említett monarchiabeli erdő- és vadgazdálkodási alapelveket. Bizonyság erre a legendás kárpátaljai erdei kisvasúthálózat, az erdészeti szakszemélyzet, valamint a vadgazdálkodási létesítmények megbecsültsége a „cseszkó” érában.
Ugyanakkor a vadgazdálkodás és vadászat igazi aranykora e tájon az 1939-es Magyarországhoz való visszatéréssel köszöntött be. 1939 és 1943 között Kárpátalja népszerű vadászterület lesz, hiszen nagy formátumú vadászok és korabeli neves személyek adják egymásnak a kilincset. Horthy Miklóstól Sterbetcz Istvánig számtalan jeles nimród fordul meg itt e röpke néhány év alatt, van viszont egy megkérdőjelezhetetlen vadászati szaktekintély, akinek a Kárpátok egyik legszebb ősvadonja, a Szinevéri-tó vidéke igen sokat köszönhetett ezekben az években. Ő dr. Szederjei Ákos, akit a mai magyar vadászok a gímszarvas-gazdálkodás nagy alakjaként, a magyar trófeabírálat megalapozójaként, az Állatkert igazgatójaként és az 1971-es Vadászati Világkiállítás egyik megálmodójaként és szervezőjeként tartanak számon. Kevesen tudják viszont, hogy a nagy hatású elméleti és gyakorlati szakember pályáját Kárpátalján, a Felsőszinevéri Erdészetben kezdte.
Szederjei életének és munkájának e szakaszáról sajnos nagyon kevés információ maradt fenn. Egyedül egykori kollégája, a Fábiánházán (Szabolcs-Szatmár-Bereg megye) született Papp Sándor visszaemlékezéseire támaszkodhatunk, melyek az Erdészettörténeti Közlemények 77. számában láttak napvilágot. Mi is ezekből a történetekből szemezgettünk, bemutatva, hogy milyen lehetett az a rég elmúlt világ.
Szederjei 1939 őszén friss diplomás erdőmérnökként kapja meg kinevezését a Bustyaházai Erdőgondnoksághoz tartozó Felsőszinevéri Erdészethez mint erdőgondnok, ahol irányítása alá 9 kerületvezető erdész, 2 irodai erdész, 1 adminisztrátor, 1 könyvelő és 4 hivatásos vadász tartozik. A fiatal szakember azonnal hatalmas lelkesedéssel veti magát a munkába. Beosztottjainak egyenruhát varrat, és annak viseletét kötelezővé teszi. Erdészeitől-vadászaitól megköveteli a maximális szakmai hozzáértést és a kiváló fizikumot. Gyakran vezeti embereit tanulmányutakra a szomszédos Bruszturai Erdészet területére. Ezeknek a túráknak köszönhetően kiválóan megismeri a területet, aminek később – a magyar notabilitások vadászkísérete során – nagy hasznát veszi. Mivel már fiatalon is szenvedélyes vadászember, a szakszerű fegyverkezelést minden beosztottjától elvárja. Ennek érdekében a szombati munkabeszámolókat követően embereinek az erdészet lőterén agyaggalamb- és futóvad-lövészeteket szervez.
A szigorú fegyelem és az átgondolt erdészeti-vadgazdálkodási munka hamarosan meghozza gyümölcsét. Nemeskéri-Kiss Géza magyar királyi fővadász hamarosan a korabeli magyar elit igen jeles személyiségeit hívja meg Szinevérre. A vendégeket a gépkocsival könnyen megközelíthető csornarikai vadászházban (helyén ma már csak egy emlékkereszt áll) szállásolják el, melyet még a cseh kollégák építettek. A vadászházhoz pedig a szakszemélyzet által jól karbantartott, mintegy 50 kilométernyi (!) cserkészútrendszer tartozik, melyen, bizony, csak gyalogosan és néhol komoly szintkülönbségeket legyőzve lehetett mozogni. Ez ugyan némely alföldi, az őzet lovas kocsiról lövő vendégnek nehezére esik, de a kárpáti vadászatnak ez adja a zamatát.
Elsőként Horthy Jenő, a kormányzó öccse látogat el Szederjei birodalmába. A jeles nimród 1941 őszén szarvasbikát szeretne lőni. Szederjei bőgőkürttel utánozva egy rivális bikát lőtávba csalogat, a korábban gondosan megfigyelt, aranyérmesre becsült szarvast, amire Horthy Jenő felszisszen, hiszen „élete bikáját”, a minden vadász által titkon áhított hatalmas trófeájú kárpáti szarvast látja a távcsőben. Igen ám, de a budapesti playboy a kíséretében lévő hölgynek is szeretné megmutatni a szarvast, ezért vár a lövéssel. A bika viszont gyanút fog és eltűnik. Horthy az eset után még számos megtermett bikával találkozik a felsőszinevéri erdőkben, de neki egyik sem kell. Csak azt az őslényt keresi, amelyet elsőnek látott meg. A sors viszont másként rendelkezik. Az elpusztult kárpáti szarvaskirály trófeáját végül ruszin erdőmunkások lelik meg télen. Hogy orvvadász golyójától vagy farkas fogától esett-e el, az már sosem derült ki.
Hasonlóan tanulságos, ám eredményesebb volt Kállay Miklós miniszterelnök medvevadászata. Szederjei emberei hetekkel a politikus látogatása előtt kinyomoznak egy hatalmas kan medvét, amelynek egy hegyoldalba ásott leskunyhó elé dögteret létesítenek. Az etetőhelyet az öregen kívül persze több kisebb medve is látogatja, de a nagyfőnök svájci órás pontossággal alkonyatkor jelenik meg, a többiek pedig jóval később, mert tartanak a hatalmas hímtől. A miniszterelnök érkezése előtt gondosan friss lótetemet helyeznek ki a medvéknek, ám Kállaynak Huszton alaposan elhúzódik a programja, és elkésnek a vadászok. A dögkunyhónál a figyelő már csak azt jelentheti: a főmedve már megvacsorázott, elszalasztották a lehetőséget. Szederjei azonban bízik benne, hogy egy kisebb mackó még esetleg tiszteletét teheti, és maradásra kéri Kállayt. Reményeiben nem csalatkozik, a miniszterelnököt órákon belül medvevadásszá avathatja.
Zsindely Ferenc közlekedésügyi miniszter pedig Szederjei jóvoltából hallatlan vadászélménnyel tér vissza Budapestre. A kiváló tollú vadászíróként is ismert politikus 1942 őszén szarvasbikát szeretett volna lőni, így Szederjei egy ismert, lőhető bika bőgőhelyére igyekszik vezetni a vendéget. Útközben azonban összeakadnak egy meglehetősen jó trófeát viselő, ám fiatal kereső bikával. A keményen orgonáló szarvasban gyönyörködve hamarosan egy medvére is figyelmesek lesznek, amelyik a bőgésbe belefeledkezett bikát a vadászok orra előtt szabályosan becserkészi, megrohanja, és egy csapással eltöri a derekát. Az erdőgondnok a medve agresszív viselkedése miatt módosítja a vadászatot, és utasítást ad vendégének az elejtésére. Zsindely erre elsőként a még vergődő szarvasbikát váltja meg szenvedéseitől, majd nyakon és oldalba lövi a vérmedvét. Ezzel a miniszter egy cserkelésen, egy percen belül szarvast és medvét zsákmányol, bizony, nem mindennapi vadászélményt megélve.
A hasonló protokollvadászatokhoz tartozik, hogy a felsőszinevéri vadászterületen ugyan tábornokok, diplomaták, főrendek és miniszterek is megfordultak, személybiztosítás gyanánt mégis mindig elégségesnek bizonyult egy-két kormányőr és a szinevéri csendőrőrs két csendőrpárja. Ez így történt még Franz von Papennel, a harmadik birodalom ankarai nagykövetével, aki fokozottan veszélyeztetett személy volt, hiszen 1942 őszén lezajlott vadászata előtt néhány hónappal a szovjet titkosszolgálat pokolgépes merényletet kísérelt meg ellene. Talán ez az egyszerű tény mesél legfényesebben arról, hogy a helybeli ruszin lakosság – dacára az 1941-ben a Szovjetunió ellen megkezdett hadműveleteknek – milyen megbízhatóan viszonyult a magyar hatósághoz, azon belül az erdőgazdaság embereihez.
Szederjei Ákos számára ezek a vadászatok jelentették az első lépéseket a vadgazdálkodás tapasztalati alapjainak megszerzéséhez. Itt publikálta első vadászati tematikájú cikkeit, melyekben a kárpáti szarvasok, farkasok, medvék és hiúzok megfigyeléseit taglalta. Páratlan vadászparadicsomot gondozhatott, de mindez csak 1943-ig tartott, hiszen ekkor áthelyezték az anyaország területére, ahol a Derenk falu kitelepítésével járó kormányzósági „medvekert” kialakítását kapta feladatául. Aztán Kárpátaljára hamarosan megérkezett a front, a háború és a szolyvai koncentrációs tábor szörnyűsége. A felsőszinevéri ősvadon pedig örökre elveszett a magyar vadászemberek számára.
Matúz István
