Csoóri Sándor: Szeptemberi nők

Megint túl sok nő kószál az utcán,

megint túl sok nő kószál szívemben –

Kövek közül néznek rám a rózsák

világvégi nagy ijedelemben.

Aranyszájú szeptember a dombon,

kiáltani kéne most a nőknek:

vessék le a felhőket magukról,

rúgják le a kígyóbőr cipőket:

hűl ki a Nap, vakrozsdás birsalma,

hideglelős reggelek zörögnek –

mezítelen talpuk parazsával

forrósítsák újra át a földet:

melegítse Afrika-csípőjük,

hogy hózuzmó soha ne borítsa

s ne ússzon a világ, ez a bolygó,

vacogtató korszakokba vissza.

Városok, mint fecskék gyülekeznek,

csattognak a tetők: bádog szárnyak –

Nők: párálló, nyári világrészek,

ami csak él, tifelétek árad,

hazán-túli hazák, másvilágok –

arcotokba diólevél csattan,

őszi pofon, de ti tovább mentek

súlyos porban, nehéz sugarakban.

Már a vers címe is különleges. Mert mi az, hogy „szeptemberi nők” – kérdezi magában az ember. Léteznek talán augusztusiak is meg októberiek? És ők vajon milyenek? De nincs idő sokat morfondírozni ilyen butaságokon, mert az első szakasz negyedik sora máris kulcs a nagyon is komoly helyzet értelmezéséhez.

Itt egy „világvégi nagy ijedelem” a kiindulópont. Ez a „szeptember” ugyanis nemcsak évszak, hanem elmúlás is egyben. Méghozzá kicsiben a legnagyobb: a természetben a világmindenség. Ezért a „kihűlő Nap” rémlátása, vagy ami ugyanaz: a „vacogtató korszakokba visszaúszó bolygó” képe. Ezért „gyülekeznek a városok”, „mint fecskék”, hiszen minden és mindenki túlélni, megmenekülni akar.

A helyzetet viszont nem csak leírja poétikusan a költemény. Ezen a helyzeten nem csak kesereg a rémlátó személy. Ismeri a kimenekülés útját, tudja, hogy egyetlen megoldás létezik csupán: a nők. Ezen a „szeptemberen” természetesen a „szeptemberi nők”, akiket „őszi pofonok” nem rettentenek, és „Afrika-csípőjük” melegében nincsen félelem. Ezért árad minden és mindenki feléjük, hiszen ők a soha ki nem hűlő „nyári világrészek”, ők a „hazán-túli hazák” megmentői is…

                Penckófer János