Kárpátaljai magyar fiatalok, avagy a megmaradásunk zálogai

Boldogulás szülőföldön (24. rész)

2021. szeptember 13., 22:27

 

Álmainkat csak kitartással, szorgalommal, kellő alázattal és megfelelő odafigyeléssel tudjuk megvalósítani. Ezt a nézetet sokan osztják éppúgy, ahogy sorozatunk e heti részének két interjúalanya is. András viszonylag korán, Viki relatíve később lépett az önmegvalósítás rögös és meredek útjára.

Meséljetek magatokról!

Papp András vagyok, 27 éves, Tiszacsomán születtem. Édesanyám és nagymamám egyengették az utamat. Nem voltak testvéreim, azonban édesanyám nővérének két lánya mindig olyan volt nekem, mintha azok lennének. Én voltam a család fő témája. „Hová mész tanulni?” – hangzott el a kérdés nap mint nap. Az ukrán nyelv elsajátításának reményében végül a Szolyvai Műszaki Főiskola informatika szakát választottam. Első diplomám megszerzése után komolyabban kezdett foglalkoztatni a kereskedelem, így az Ungvári Interregionális Akadémián – informatikai ismereteimet bővítve – kereskedelmi menedzser diplomát szereztem. Jelenleg pedig a Beregszászban található RedComp számítógépes szaküzletet vezetjük menyasszonyommal, Henriettával.

Papp Viktóriának hívnak, 37 éves vagyok, Beregszászban élek a férjemmel és két gyermekünkkel. Végzettségemet tekintve a Rákóczi-főiskola földrajz szakán szereztem diplomát. Egy évig dolgoztam tanárként, aztán, ahogy jöttek a gyerekek, otthon nevelgettem őket, később pedig már nem mentem vissza a pedagógusi munkakörbe. Jelenleg textilből készült, ún. Tilda babákat és újonnan festett babákat varrok, készítek a megrendelőim számára, amelyeket a Papp Viki ArTory közösségi oldalamon érhetnek el. Emellett részt veszek a Károli Református Teológiai Akadémia beregszászi mentálhigiénés képzésén.

– Mi volt a legfőbb ok – felsorolhattok többet is –, hogy itthon, Kárpátalján maradtatok?

András: Ez a kérdés néha bennem is megfogalmazódik. Hogy választ kapjak, elég csak bemennem dolgozni, végigsétálni Beregszász utcáin, mindenhol egy ismerősbe botlik az ember. Kis túlzással – mindenki ismer mindenkit. Ha össze kellene foglalnom, talán azt mondanám, hogy a családias légkör, ami miatt még ezekben a nehéz időkben is kitartok itt, Kárpátalján.

Viki: Igazából soha meg sem fordult a fejünkben a férjemmel, hogy külföldre menjünk. Sok barátunk kiköltözött, és nógattak minket, hogy kövessük őket mi is. Úgy voltunk vele, hogy nem, mert nekünk ez az otthonunk, és itt szeretnénk boldogulni. Ezenkívül Debrecenben is tanultunk, megtapasztaltuk azt a lehetőséget, amit külföld adhat, de valahogy nem vonzott minket…

– Mit csináltok? Milyen tényezők jellemzik leginkább ezt a tevékenységet?

András: Mindent! Egy vállalkozónak folyamatosan fejlődnie kell. Főleg az én szakmámban. Soha nem tudhatunk mindent. Naponta változnak a dolgok, és nem tehetjük meg azt, hogy akár csak egy lépést is kihagyjunk. Továbbá az én elvem az, hogy a legjobb könyvelőnek, legkedvesebb és legfelkészültebb értékesítőnek is nekem kell lennem. Ezt csak így lehet.

Viki: Ezek textilbabák, vagyis Tilda babák, amik Norvégiából indultak útjukra, onnan származnak. Ezeknek a babáknak csak pontszemük van, így nem fejez ki érzelmeket az arcuk, ezért egy gyerek bele tudja képzelni a saját érzelmeit. A Tilda babákkal kezdtem, most pedig lassan áttérek a festett arcúakra, nagyon megtetszettek nekem. Orosz nyelvű online oktatói videók alapján próbálom elsajátítani a tudást, a különböző szabásmintákat. Mindig kihívást jelent ez a munka, folyamatosan fejlődni kell benne. A pontszemű babáknál már megvan az én saját stílusom, ezért most az újabb fajtákra próbálok koncentrálni. A legtöbb megrendelés a hasonmásbabákra érkezik. Elküldenek számomra az adott személyről egy fotót, és én elkészítem a leginkább rá hasonlító babát. Pamut, antiallergén anyagokkal dolgozom, kiszabom a már évek során kialakult saját szabásmintám alapján, berajzolom, kifordítom, kitömöm, majd felöltöztetem, nagyjából így néz ki – persze azért sokkal bonyolultabb ennél. Egyelőre online felületen történnek a megrendelések, nincs még saját üzletünk. Ezenkívül szoktam még textil készségfejlesztő könyvecskéket is készíteni gyerekek számára, illetve lakásdekorációt is vállalok, ha van rá igény.

Mi a legnehezebb egy vállalkozás elindításában?

András: Mindenki azt hiszi, egy üzlet megnyitásához csak az anyagiak megteremtése okozhat nehézséget. Ezzel nem tudok vitába szállni. Azonban kizárólagos nehézségként megnevezni igencsak naiv feltételezés lenne. Talán számomra a megfelelni akarás volt a legnagyobb akadály. Szerettem volna úgy beindítani a vállalkozásomat, hogy minden tökéletes legyen. Viszont az évek során rá kellett jönnöm arra, hogy soha nem lesz az. És talán ez a szép benne. A régi ismerősök törzsvásárlókká váltak, azonban az új ügyfelek bizalmának elnyerése is maximális odafigyelést igényel.

Viki: A gyereknevelés után már nem szerettem volna tanítani. Tulajdonképpen önmagamat kerestem, ezért is fordultam meg többféle munkakörben. Aztán az ismerősökön keresztül, illetve a közösségi oldalakon megismerték munkámat, és lassan kialakult a vásárlói köröm. A legnehezebb talán a kitartás.

Hogyan döntöttétek el, hogy ezzel a tevékenységgel szeretnétek foglalkozni?

András: Mindig érdekeltek a videojátékok. Abban az időben nem számított minden háztartásban alapfelszereltségnek a számítógép vagy játékkonzol. Szerencsésnek mondhatom magam, mivel a helyi parókián bármikor szívesen láttak minket. Akkoriban egy igencsak modernnek mondható számítógépet kapott a helyi hittanközösség Demkó Ferenc atyától. Néha javítani kellett a gépet, így a társaimmal megoldottuk saját hatáskörben, kisebb-nagyobb sikerrel.

Viki: Soha nem tanultam varrni, viszont 2016-ban elmentünk Odesszába nyaralni, és ott láttam meg először ezt a típusú babát. Felkeltette az érdeklődésemet, és akkor ott eldöntöttem – mondtam is a férjemnek –, hogy én ezt meg fogom varrni, de akkoriban még semmilyen eszközöm nem volt otthon, varrógép sem. Hazajöttünk, én megvarrtam, és tetszett az embereknek. Most már úgy vagyok vele, hogy teljesen kikapcsol ez a tevékenység, ez csak az enyém, ez az én időm. Nem kifejezetten azért csinálom, hogy értékesítsem, eladjam őket – persze az is számít, örülök neki, hogy van egy vásárlói köröm, tudom kamatoztatni a munkámat –, hanem elsősorban azért, hogy jól érezzem magam, önmagam megvalósításáért, vidámságomért, kedvemért. Ezen keresztül tudom önmagam kiélni. Ugyanakkor megvan a tanítói része is ennek a tevékenységnek, hiszen járunk különböző fesztiválokra, rendezvényekre, gyermekfoglalkozásokra – nyilván amikor még nem volt vírus vagy most, amikor a járványhelyzeti szabályozás épp megengedi –, és én ezeken az alkalmakon kézműves-foglalkozásokat tartok.

– Milyen volt a kezdet kezdete? Előtte mit csináltatok?

András: Azt láttam a rokonaimtól, édesanyámtól, hogy az a normális, ha az ember tartozik egy közösséghez, van egy célja az életben. A diákévekben megszoktam, hogy a nyár teljesen szabad. A munkakeresést is ehhez kötöttem. A beregszászi Beatricce számítógépes szaküzletben adatrögzítőként kezdtem a munkát. Remek emberekkel dolgozhattam együtt, akiktől rengeteget tanultam. Azt hiszem, hogy az első évben a fizetésem kávéra, ebédre és a buszjegyre volt elég. Később értékesítőként is kipróbálhattam magam. A kollégákkal való egészséges versengés segített, hogy napról napra több dolgot tanuljak meg. Egykori főnökömnek is hálás vagyok, neki köszönhetően juthattam el oda, ahol most tartok. Később a RedComp megnyitásával sok emberrel találkoztam és beszéltem, meghallgattam őket. A kezdet nehéz volt: sokszor volt olyan munkanapunk, hogy az aktuális YouTube-trendingen kívül más érdekességgel nem találkoztunk; rengeteg üres nap, bizonytalan hét. De hála az ismerősöknek, barátoknak, ügyfeleknek, folyamatosan, lépésről lépésre növekszünk.

Viki: Miután nagyobbak lettek a gyerekeink, sok mindenbe belefogtam: volt vállalkozásunk a városi piacon, dolgoztam a református diakónián, és a call centert is kipróbáltam, ám sehol nem találtam meg úgymond önmagamat. Először kétkedve fogadták a hozzám közelálló emberek, és rácsodálkoztak, mert, ugye, senki sem gondolta azt, hogy Viki valaha is varrni fog, „egyébként is tanár, hogy jön ő ahhoz, hogy varrjon” stb. Ám ez kihívást jelentett számomra, s abban az évben munkám sem volt nagyon, szabadidőm is akadt, így kihasználtam varrásra. Az elején nem mindig olyanok voltak a visszajelzések, amilyeneket vártam, de az idő előrehaladtával ez egyre inkább pozitív irányba mozdult el. Először a visszajelzések motiváltak, aztán egyre jobban ment a dolog, ami feltöltött energiával. Mindinkább erőt adott, hogy folytatni kell, mert érdemes. A babák varrásával megtaláltam a célom, az én utam.

– Mi a siker titka? Mikor sikeres egy vállalkozás?

András: Egy vállalkozásnak soha nem szabad stagnálnia. Soha nem szabad megelégedni. Mindig, ha csak egy nagyon kicsit is, jobbá kell válni a következő napra. Ezek az apró előrelépések lesznek majd az évek múltán hatalmas mértékűek. Sokszor nehéz, de akkor kell a legjobbat nyújtani. Ha csinálsz valamit, azt csináld teljes erőbedobással. Borzasztó vesztes vagyok. Ezért megtanultam, hogy bár sokszor minden porcikám tiltakozik egy-egy feladat ellen, de összeszorított fogakkal is, a legjobb tudásom szerint kell, hogy megoldjam. Ez az elv kísér a kezdetektől. Továbbá az az ember, aki szereti a munkáját, nem dolgozik. Így gyakran viccelődöm azzal, hogy tulajdonképpen én még egy napot sem dolgoztam.

Viki: Ha az ember valamit eltervezett, ne adja fel, ne adja fel az álmait, ne hagyja befolyásolni magát negatív személyek által. Ki kell tartani, meg kell valósítani önmagad. Az embernek a saját útján kell haladni.

– Mi hozhat a kárpátaljai fiatalok életébe változást, hogyan lehet egy kárpátaljai fiatal itthon sikeres?

András: Igazából mindenhez kitartás kell. Elcsépelt szövegnek tűnik, de a munkának mindig lesz gyümölcse. Gyökeres változást talán az hozhatna, ha sikerülne felzárkóznunk a külföldi bérekhez. Akkor bizonyára szívesebben vállalnának munkát itthon, bátrabban vállalkoznának.

Viki: Itthon is meg kell valósítani önmagát egy fiatalnak. Ha valamit eltökélt, és szereti is azt, akkor azt véghez kell vinnie. Tudom, hogy nem könnyű itthon, de máshol sem lesz könnyebb.

– Mire vagytok a legbüszkébbek?

András: A környéken még nincs nagy hagyománya az E-sportnak. 2014-ben megpróbálkoztunk egy E-sportrendezvényt lebonyolítani. A helyi kultúrházban jött össze, ha jól emlékszem, 8 vagy 10 ember, az aktuális év focis játékával, a FIFA-val játszottunk. Idén, bár a vírushelyzet nem kicsit nehezítette meg, több mint 50 játékos a legújabb és legkorszerűbb játékkonzolokon és tévéken mérhette össze tudását egy több tízezer hrivnya összdíjazású versenyen. Mára ez a rendezvény egybeforrt a RedComp nevével.

Viki: Hogy tudtam, és tudok is folyamatosan fejlődni. Úgy érzem, hogy az 5 év alatt nagyon sokat fejlődtem. Vannak olyan babáim, amelyekre büszkeséggel tekintek, annyira jól sikerültek, szépek lettek. Továbbá vannak különleges megrendelések is. A Ghymes zenekar frontemberét kellett egyszer elkészítenem, illetve egy beteg kisfiú számára Mr. Beant kellett megvarrnom. Nagy kihívás volt számomra, hogy az a baba tényleg olyan legyen, hogy a gyerek örülni tudjon neki. Emellett az USA-ba is rendeltek mer tőlem anya-lánya babákat. Aztán egy magyarországi hölgynek Aragóniai Katalint kellett megvarrnom.

Milyen tanácsokkal látnátok el a fiatalokat? Milyen megoldásokat válasszanak, illetve mit tegyenek és mit ne? Mire figyeljenek nagyon?

András: Sajnos sokuknál az a szempont a mérvadó, hogy felesleges tanulniuk, mert a középiskola befejezését követően úgyis külföldön vállalnak munkát. Úgy gondolják, hogy az állam nyelvének a megismerése vagy akár idegen nyelvek tanulása felesleges. Higgyétek el, ha megtanultok valamit, abból soha nem fog károtok származni.

Viki: Mindenképpen tanuljanak, ez nagyon fontos. Nem tudhatja az ember, hogy mit hoz az élet, és bármikor jöhet egy olyan alkalom vagy lehetőség, hogy pont akkor, abban a pillanatban tudja kamatoztatni a megszerzett tudását.

– Milyen terveitek vannak a jövőt illetően?

András: Ha minden jól megy, bekerül a repertoárba a magas minőségű fotók, nagy méretű hirdetőtáblák nyomtatása is. Textil- és kerámianyomtatással is foglalkozunk. Jelenleg csak fehér anyagokra tudunk mintákat varázsolni. Szeretnénk, ha a közeljövőben bármilyen felületre meg tudnánk ezt csinálni.

Viki: Szeretnék tovább haladni a megkezdett úton. Mindenképpen szeretném bővíteni ezt a tevékenységet, nagyobb vásárlói közönséget elérni, megtalálni.

Dankai Péter