Weöres Sándor: Balaton
A habokon
visz ladikom
csillámfodor
a Balaton.
Tüzes a víz
tüzes az ég
a láthatár
forgó kerék.
Somogyi part
kis dombjai:
kék takaró
rézgombjai.
Zalai part
hegyormai:
a föld s a lég
zsinórjai.
Somogyi part
zalai part:
hol szétfeszül
hol összetart.
A Balaton
hintáz velem
két menny között
ring életem.
Nyugodtan gondolhatnánk, hogy egy ilyen nagyon pontos, ütemhangsúlyos és rövidsoros verselés pattogóvá teszi a költeményt, és ez nem illeszkedik a himbálózó Balatont élvező ember öröméhez, a tó vizének szabad ringásához, a „hintázáshoz” – ahogy írja szerzőnk. Merthogy a hullámmozgás emelkedetté teszi az embert, kiragadja őt a kimértségből, a realitás mértanából.
Mindenesetre az irodalmat magyarázó tudománytól nem esne messzire egy efféle pragmatikus megközelítés, csakhogy Weöres Sándor Balatonja ezt a mértant megszelídíti. Hogy mivel teszi ezt? Alighanem a játékosságával. Hiszen a játékosságban a merev szabályozottságot minden esetben felülírja a felszabadult lebegés, az öröm forrástalan és céltalan szertelensége.
Szabályrendszer, de a jó játékban úgy tűnik el a felállított behatároltság, mint a vízen ringó ember testi földhözkötöttsége, korlátozottsága. „A Balaton / hintáz velem / két menny között / ring életem” – olvassuk az utolsó versszakban, ami pedig pontosan ezt az illúziót ragadja-jeleníti meg.
És akkor még e rövid kis remeklés „rézgombjairól” és „zsinórjairól” – a Balaton két partjáról – még csak egyetlenegy szót ejtettünk, pedig egyik jól ismert ruhaviseletünket idézik fel. Jár a magyar tengerhez a magyar táji viselet?…
Penckófer János