Csanád Béla: Zsoltár

Hová vetettél, Istenem,

mily cethal belsejébe?
Lobog a bűzhödt levegő,
az állat tűz epéje.
Töröld le csapzott homlokom,
rendelj, Uram, magadhoz.
Bár cethal-sorsot érdemel,
ki rosszat rosszra halmoz.
Még engedetlen a jövő,

és nyugtalan reményem,
de aki mindent alkotott,
tudja, hogy Őt beszélem,
és szívem érte nyugtalan
e szörnyű émelygésben,
s mennék is már akárhová,
ahová küldetésem.
Szólíts paranccsal, Istenem!
Üvöltök, sírok érted.
Irgalmazz prófétádnak is,
s kegyelmezz Ninivének.

Szinte azonnal – már a költemény második sorából – kiderül a Zsoltár beszédhelyzete. A cethal belsejéből megszólított Úr, aztán a próféta és Ninive felemlítése a vers végén, egyértelműen a jól ismert bibliai történetet idézi elénk: Jónás tanulságos esetét, aki úgy hitte, hogy elmenekülhet feladata-sorsa elől, amit Isten neki szánt.

Jól ismerjük a történet végét. Hogy nem, sohasem menekülhet el, hogy semmiféle Jónás semmiféle cethal belsejében, soha, semmikor nem bújhat el az Úr szándéka elől. Ez a lényege az eredeti bibliai történetnek, és ez tűnik elő Babits Mihály jól ismert elbeszélő költeményéből, a Jónás könyvéből ugyancsak.

Ami Csanád Béla Zsoltárában egyebek mellett feltűnhet, az a költemény végében található. A verses imádságot elmondó személy – mondjuk így: a nevét elhallgató Zsoltárbéli Jónás – arra kéri az Urat, hogy ne csak neki, hanem Ninivének is kegyelmezzen meg. Hogy ne pusztítsa el a bűnökben tobzódó várost.

A Csanád Béla Zsoltárában megszólaló személy többet tud Babits Jónásánál: tudja, hogy a megbocsátásnak is olyannak kell lennie, mint a szeretetnek: nem szabad különbséget tennie. Aki igazán szeret, mindenkit szeretnie kell; aki megbocsát, mindenkinek meg kell megbocsátania. Ítélkezést csak a kicsi ember végez...           

Penckófer János