Amerika/NATO kontra Oroszország: feloldható-e a konfrontáció?

2022. január 22., 16:27

Az Egyesült Államok, illetve az általa vezetett Észak-atlanti Szerződés Szervezete (NATO) és Oroszország közötti kapcsolatok az utóbbi időkben olyan mélypontra zuhantak, amilyenek az USA, valamint a nyugati katonai szövetség és a Szovjetunió konfrontációi voltak a hidegháború legforróbb időszakaiban. A Nyugat és Oroszország ma ismét bizalmatlanul tekint egymásra, pedig ez korántsem volt mindig így. Érdemes fellapoznunk a történelem lapjait, hogy megvilágítsuk a jelenlegi szembenállás hátterét.

I. (Nagy) Péter orosz cár a XVII. század végén és a XVIII. század elején megreformálta és bizonyos mértékben Nyugat-Európához közelítette Oroszországot, mely az európai hatalmi rendszer meghatározó tagja lett, miközben nyugati kulturális hatások, valamint eszmeáramlatok érték az orosz társadalmat. Az orosz–nyugati viszonyban az 1917-es bolsevik államcsíny, majd a kommunisták polgárháborús győzelme és a Szovjetunió megalakulása jelentette az első cezúrát. A szélsőbaloldali, élesen Nyugat-ellenes, totalitárius diktatúra idegen test lett a kapitalista világban, mellyel csak szűk körű kapcsolatokat ápolt.

Ugyanekkor, a két világháború között Amerika is izolacionista politikát folytatott, mert bár győztesként került ki az I. világháborúból, a politikum nagyobbik része túl magasnak látta a győzelem árát, és túl kevésnek a külpolitikai hasznát. Így annak dacára, hogy az Egyesült Államok már ekkor is a világ legerősebb gazdaságával rendelkezett, nem folytatott túl aktív külpolitikát. Csak az 1937-ben kitört II. japán–kínai háború idején kezdte gyanakodva szemlélni Japán távol-keleti hódításait és túlságos megerősödését, így vált egyre feszültebbé a két ország kapcsolata.

A II. világháború kitörése aztán új fejezetet nyitott mind az amerikai, mind a szovjet történelemben. Franklin Delano Roosevelt elnök Amerikára nézve is veszélyesnek látta a nácik terjeszkedését, így Franciaország kapitulációja után Amerikát a demokrácia fegyvertárává nyilvánította, kölcsönbérleti szerződéseket kötött Nagy-Britanniával, a francia vereségbe bele nem nyugvó Szabad Francia Erőkkel és az akkor még polgári vezetésű Kínával arról, hogy hadianyagokkal támogatja őket, de a háborúba való belépésről ekkor még nem volt szó. Ám miután 1941. december 7-én Japán megtámadta az Egyesült Államokat, majd a távol-keleti szigetország legfontosabb európai szövetségese, a harmadik birodalom hadat üzent az USA-nak, Amerika hadviselő féllé vált, és mind hadianyag-termelésével, mind csapatai bevetésével nagy szerepet játszott a Németország, Olaszország és Japán elleni küzdelemben. Mivel a nácik 1941. június 22-én megtámadták addigi szövetségesüket, a Szovjetuniót, az ellenségem ellensége a barátom elvnek megfelelően már nemcsak Nagy-Britannia, hanem az USA is hadfelszereléssel, utánpótlással támogatta a szovjeteket. 1942–1943 folyamán aztán a nyugati szövetségesek és a Szovjetunió kezébe csúszott át a katonai kezdeményezés, s az 1945 februárjában megtartott jaltai konferencia idején már csak idő kérdése volt a végső győzelmük. A konferencián azonban Joszif Sztálin pártfőtitkár már egy bivalyerőssé vált Szovjetuniót képviselt, a nyugati szövetségesek pedig meghajoltak követelései előtt, így a konferencián született megállapodások elősegítették a szovjet érdekszféra Közép- és Délkelet-Európa nagy részére való kiterjesztését, az 1945 júliusában megtartott potsdami konferencia pedig szentesítette Európa kettészakadását, s innen már egyenes út vezetett a szovjet blokk kialakulásához.

Japán 1945. szeptember 2-i kapitulációjával aztán véget ért a II. világháború, melynek két fő győztese a Nyugat szuperhatalmává vált Amerika, valamint a keleten felemelkedő Szovjetunió lett. Ám az erőszakosan terjeszkedő szovjetek és a nyugati országok között hamarosan kezdetét vette a hidegháború, a keleti kolosszus feltartóztatása végett pedig 1949. április 4-én Washingtonban megalapították az Észak-atlanti Szerződés Szervezetét (vagyis a NATO-t), mire 1955-ben a Szovjetunió is létrehozta a saját katonai blokkját, a Varsói Szerződést. Az évtizedekig tartó hidegháború zárószakasza az 1980-as években vette kezdetét. Ekkorra az állam szocialista gazdasági rendszer teljesítőképessége végéhez ért, Ronald Reagan amerikai elnök pedig felpörgette a fegyverkezési versenyt, amivel gazdaságilag kényszerítette térdre a Szovjetuniót, mely így vesztette el a hidegháborút. Mihail Gorbacsov, az utolsó szovjet pártfőtitkár kísérletet tett a keleti szuperhatalom megreformálására, melynek során a polgári szabadságjogok valóban érvényre jutottak, a gazdaság megreformálása viszont nem járt sikerrel, ráadásul felszínre törtek az elfojtott függetlenségi törekvések, illetve nemzetiségi ellentétek. Gorbacsov levette a kezét a keleti blokkról, ahol 1988–1990 folyamán békésen vagy forradalmak útján, de összeomlottak a kommunista diktatúrák. 1991-ben aztán a Varsói Szerződés is feloszlott, s bár az év augusztusában keményvonalas szovjet vezetők államcsínnyel akarták visszavezetni a keleti szuperhatalmat a reformkísérlet előtti állapotokhoz, a puccskísérlet bukása csak felgyorsította a Szovjetunió összeomlását, melynek 15 tagköztársasága 1991 végére formálisan is önállóvá vált.

Az új helyzetben felmerült, hogy a NATO – mivel a Nyugatot már nem fenyegeti szovjet agresszió – szintén oszoljon fel. Ám az 1991-ben polgárháborúba sodródott Jugoszláviában, valamint a volt Szovjetunió egyes területein felszínre tört nemzetiségi ellentétek miatt az európai stabilitás megőrzése érdekében a NATO-t oly módon alakították át, hogy képes legyen válságkezelő, békefenntartó és béketeremtő műveletekre. Ezen a téren történtek sikerek is: katonai beavatkozással 1995-ben lezárták a bosznia-hercegovinai, 1999-ben pedig a koszovói konfliktust, míg 2001-ben politikai eszközökkel megelőzték az albán–macedón polgárháború kirobbanását. Eközben 1994-ben a NATO békepartnerségi programot is kezdeményezett, melynek keretében együttműködést alakított ki semlegességüket deklaráló európai országokkal, volt európai szocialista államokkal, illetve az egykori Szovjetunió korábbi tagköztársaságával, köztük Oroszországgal. Majd megkezdődött a NATO keleti bővítése, melynek során 1999 és 2020 között 11 közép-, illetve délkelet-európai volt szocialista országot – az elsők között Magyarországot –, valamint az egykori Szovjetunióból kivált három balti országot vettek fel a katonai szövetségbe.

      Minden zökkenőmentesen ment, míg szóba nem került a felvételt kérő Grúzia és Ukrajna NATO-tagsága, melyek Moszkva erős ellenállásába ütköznek. Az utóbbi időkben 122 ezer fős orosz haderő vonult fel az ukrán határ közvetlen közelébe, s nemcsak az amerikai és az orosz kormányzat, hanem a NATO vezetése és Moszkva között is pattanásig nőtt a feszültség. Pedig a NATO–Oroszország-viszony az 1990-es években nem indult rosszul. A békepartnerség kialakítása után 1997-ben létrehozták a NATO–Oroszország Állandó Közös Tanácsot, majd ennek továbbfejlesztésével 2002-ben a NATO–Oroszország Tanácsot, mely legfőbb feladataiként tűzte ki a terrorizmus elleni küzdelmet, a válságkezelést és a tömegpusztító fegyverek elterjedésének megakadályozását. A jelenlegi ukrajnai válság viszont a hidegháború legforróbb időszakait idézi. Biden figyelmeztette Oroszországot, hogy az USA újabb szankciókat léptet életbe vele szemben, ha további katonai lépéseket tesz Ukrajna irányába. A NATO pedig arra szólította fel Oroszországot, hogy vonja vissza csapatait. Moszkva kijelentette: nem áll szándékában az Ukrajna elleni invázió, viszont Vlagyimir Putyin orosz elnök egyre határozottabban hangoztatja, hogy a Nyugat és a NATO veszélyesen közel tolakodik Oroszországhoz, és a csapatmozgások célja Oroszország védelme az esetleg benyomuló nyugati hadsereggel szemben.

Moszkvának több követelése is van a NATO, illetve Amerika felé: a NATO ne vegye fel tagjai közé Ukrajnát és Grúziát, ne folytasson katonai együttműködést Ukrajnával és más kelet-európai, dél-kaukázusi és közép-ázsiai volt szovjet tagköztársaságokkal. Az Egyesült Államok ne létesítsen katonai bázisokat olyan volt szovjet tagköztársaságokban, melyek nem tagjai a nyugati katonai szövetségnek, ne lépjen velük kétoldalú katonai együttműködésre, és ne használja fel katonai infrastruktúrájukat. Emellett Putyin már korábban arra figyelmeztette a nyugati szövetséget, hogy ha csapatokat vagy fegyvereket telepítene Ukrajnába, azt Oroszország a vörös vonal átlépésének tekintené, és határozott fellépést vonna maga után. „Ha Ukrajna területén megjelennek támadórendszerek, a Moszkvába tartó repülési idejük 7-10 perc, hiperszonikus fegyverek esetében öt perc. Valami hasonlót kell kitalálnunk azokkal szemben, akik így fenyegetnek minket. És ezt meg fogjuk tenni” – szögezte le.  

Vannak persze békülékenyebb hangvételű orosz megnyilvánulások is: a felek vállaljanak kötelezettségeket a vitás kérdések békés rendezésére, tartózkodjanak az erő alkalmazásával való fenyegetéstől, és erősítsék meg, hogy nem tekintik egymást ellenségnek.

Jens Stoltenberg NATO-főtitkár kijelentette: „Valóságos a konfliktus kirobbanásának veszélye Oroszországgal, az ukrán határ közelében végzett katonai tevékenysége veszélyt jelent a biztonságra.” A NATO mindent megtesz, hogy megoldást találjon a kialakult feszültségre, ugyanakkor felkészült arra az esetre, ha a diplomáciai erőfeszítések csődöt mondanának. Emellett a főtitkár közölte: „Nem fogunk kompromisszumot kötni az alapelveink terén, beleértve minden szuverén nemzet jogát, hogy kiválassza a saját útját, hogy milyen biztonsági megállapodás részese akar lenni.” A NATO nem mond le a keleti bővítésről, viszont hajlandó fegyverkorlátozásokról tárgyalni az oroszokkal. Emellett a főtitkár biztató jelnek nevezte, hogy Oroszország készen áll tárgyalóasztalhoz ülni, és elkötelezni magát a párbeszéd mellett. A tárgyalások a tervek szerint ezen a héten kezdődnek meg.

Találnak-e megoldást a kialakult helyzetre? A tárgyalófelek ügyességén múlik. Egy viszont biztos: jó lenne, ha végre Oroszország és a NATO, illetve Amerika nem feszülne egymásnak, hanem valóban leszögeznék és el is hinnék, hogy nem ellenségei egymásnak, szakítanának a hidegháborús beidegződésekkel, és visszatérnének a NATO–Oroszország Tanács által megfogalmazott célkitűzések megvalósításához.

Lajos Mihály