A Himnusz – mint egyházi ének – bibliai gyökerei

„Isten, áldd meg a magyart!”

2022. január 22., 09:43 , 1092. szám

A magyar himnusz több mint irodalmi alkotás: a legkiemelkedőbb lelki kincsünk, szellemi örökségünk, nemzeti imádságunk, egyházi énekünk. Írója, Kölcsey Ferenc hívő református ember, honfoglalás kori  ősi, nem dúsgazdag családból való szellemóriás. Jövőre lesz kétszáz éve, hogy papírra vetette a minden magyar imádságává, énekévé lett költeményét.

Kölcsey református családból származott, vallásos neveltetésben részesült, melyet továbbvitt a Debreceni Református Kollégiumba is. A hozzájuk hasonló, jómódú családok anyagi támogatói voltak az egyháznak és a gyülekezeteknek, nem rejtették véka alá Istenbe vetett hitüket. Szellemi kincsüket is tovább tudták adni az utánuk jövőknek. Így lett Kölcsey is szellemi tanítója irodalmával, istenfélelmével, hazaszeretetével Arany Jánosnak, Tompa Mihálynak stb. Istenes verseikhez a Bibliából merítették az inspirációt, a Szentlélek ihlette azokat. A Himnuszunknak minden szava bibliai gyökerű. Figyeljük meg a költemény első sorait!

„Isten, áldd meg a magyart”

Mi, keresztyén emberek minden imádságunkkal Istenhez fordulunk, Neki mondjuk el szívünk gondolatait: magasztaljuk Őt, hálát adunk Neki, Tőle kérünk áldást. Az áldás kifejezés mindig az Isten és ember kapcsolatában érvényesül. Isten nélkül nincs áldás, az ember Istenben mindig áldott. Már a teremtés lapjain a következőket olvashatjuk: „És megáldá Isten őket, és monda nékik Isten: »Szaporodjatok és sokasodjatok, és töltsétek be a földet!«” Továbbá: ,,És megáldá Isten a hetedik napot, és megszentelé azt.” Ábrahámnak azt mondja az Úr: „Megáldalak, és áldás leszel.”

Nemcsak bizonyos emberek részesülnek Isten áldásában, hanem egy egész nemzet, egy ország s az egész mindenség. Az áldás bizonyos esetekben Isten személyes gondviseléséből fakad. Amikor ezt egy egész nemzetre kérjük – áldd meg a magyart –, azért tehetjük, mert Isten az egész emberi nemzetséget egy vérből teremtette, nemcsak hajdani választott népe az Ő népe, hanem mi is. Több mint ezeréves keresztyénségünkben többször kifejeződött az a gondolat, hogy mi is Isten választott népe vagyunk, ugyan nem üdvtörténeti nép, mint Izráel, de mégis Isten népe. Wesselényi Miklós mondja: „Ne félj! Isten a magyart mint választott népét nem hagyja el!” Ez az Isten személyes és egyetemes gondviselése.

„Jó kedvvel, bőséggel”

Nekünk, reformátusoknak van egy nagyon régi, kedves énekünk, melyet Kölcsey is ismert, s melyet újévkor szoktunk elénekelni:„Ez esztendőt áldással, / Ez esztendőt áldással, / Koronázd meg, Úr Isten, / Hogy víg hálaadással, / Hogy víg hálaadással / Dicsérje neved minden. / Tetőled jőnek / Kedves napjai az időnek; / Nyújts hát, kérünk, bőséget kezeddel, / Tőlünk a békességet ne vedd el; / De midőn megtartod testünket, / Ne hagyd el lelkünket!”

Jézus azt mondja: „Én azért jöttem, hogy életük legyen, és bővölködjenek.”

„Nyújts feléje védő kart, ha küzd ellenséggel”

Fülünkben cseng a 35. zsoltár:

 „Perelj, Uram, perlőimmel, harcolj én ellenségimmel

Te paizsodat ragadd elő! Én segedelmemre állj elő!

Dárdádat nyújtsd ki kezeddel, ellenségimet kergesd el!

Mondjad ezt az én lelkemnek: tégedet én megsegítlek!”

Magyari István írta 1602-ben: „Te vagy, Úr Jézus, minden te benned bízónak paisa és oltalma, annak okáért a mi vitézinknek fejeket fedezd el az ellenségnek dühössége ellen, és oltalmazd meg minden veszedelemtől!” Jó, ha mindenféle harcainkban Istenhez fordulunk, ugyanis Rá mindig számíthatunk. Benne még soha senki sem csalatkozott.

„Bal sors akit régen tép / Hozz rá víg esztendőt”

Gondoljunk bele: ezer év alatt nem volt olyan századunk, amelyben ne kellett volna küzdeni, harcolni megmaradásunkért itt, Európa közepén. Erről Kölcsey előtt is írtak. Egy Rákóczi-nóta sírva mondja: „Jaj, régi szép magyar nép! Az ellenség téged miképp szaggat és tép!”

A következőket Pál mondja Athénban: „…hogy lakozzanak a földnek egész színén, meghatározván eleve rendelt idejöket és lakásuknak határait”. Nekünk Isten ide rendelte lakásunk határait, ha a balsors régen tép is, magyarnak lenni nem rossz dolog, sőt: küldetés! Magyarnak lenni mindenkinek mást jelent, de lennünk kell, ehhez Isten, a Teremtő adott jogot. Egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók.  „Vidámíts meg minket a mi nyomorúságunk napjaihoz képest, az esztendőkhöz képest, amelyekben gonoszt láttunk. […] És legyen az Úrnak, a mi Istenünknek jó kedve mi rajtunk, és a mi kezünknek munkáját tedd állandóvá nékünk!”

„Megbűnhődte már e nép / A múltat s jövendőt”

Egy katolikus költő (Illyés Gyula) mondta ezzel kapcsolatban: „Kálvinista ízű magyar kifakadás ez.” Ő római katolikusként arra a katolikus dogmára gondolt, mely úgy tarja, hogy csak az elkövetett bűnökért lehet bűnhődni, a jövőért nem.  Kölcsey a Bibliára, az Igére gondolt, amikor a fentieket megfogalmazta. Ézsaiásnál olvashatjuk: „Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet, így szól Istenetek! Szóljatok Jeruzsálem szívéhez, és hirdessétek néki, hogy vége van nyomorúságának, hogy bűne megbocsáttatott; hiszen kétszeresen sújtotta őt az Úr keze minden bűneiért.” Kölcsey még nem ismerhette a revideált szöveget, ő  az 1590-es Károli-fordításban az eredetit így olvasta: ,,…el tőlt az ő el rendelt ideiec, hogy meg boczáttatott az ő bűnöc, hogy két képpen való iutalmatis el vött az WR kezéből az ő bűneiért.”

A Rákosi-korszakban az ateista-kommunista gondolkodást rontotta a Himnusz. Illyés Gyulával és Kodály Zoltánnal át akarták dolgoztatni a költeményt, de nem vállalták. Illyés azt mondta: „Nem vagyok nagyobb költő Kölcseynél.” Kodály pedig: „Nem vagyok nagyobb zeneszerző Erkel Ferencnél.” Így hát megmaradt szövegében és dallamában az eredeti – hála az Úrnak. Maradjon az utókornak is így, és tudjuk hittel, imádkozva továbbra is énekelni: „Isten, áldd meg a magyart”.

Józan Lajos
nyugalmazott huszti református lelkipásztor