Kalabiska Gyula árellenőr élettörténete

Elvesztett Ungvár

Ungváron közvetlenül a Várhegy alatt húzódik a keskeny Váralja (Pidhradszka) utca. Napjainkban már alig lehet olyan lakókat találni, akiknek a nagy- és dédszülei is ott éltek: a házakat eladták, újjáépítették, sőt némelyiket le is bontották. Mi most azokról az évekről fogunk mesélni, amikor a Váralja élénk, sűrűn beépített utca volt, amelynek egyik része a Kis-Ungig ereszkedett, a másik pedig a várfalakig emelkedett.

A Várhegy alatti porták egyike régóta a Koczka családé volt. Azoknak a Koczkáknak semmi közük sem volt Koczka András híres képzőművészhez, esetleg távoli rokonok lehettek. 1900-ban Koczka János és felesége, Lizák Júlia az Amerikában megkeresett pénzért vásároltak egy kis házat a Váralja utcán Mijó Ferenctől. Szerény és egyszerű, kétszobás épület volt udvari WC-vel, de mögötte nagy gyümölcsös húzódott a dombon, egészen a vár faláig. Ha napjainkban a Váralja utcáról nézzük a várat, észrevehetünk egy hosszúkás bástyát, amelyet régóta nem használnak. Szinte egészen ennek a bástyának a faláig ért Koczkáék gyümölcsöse, ha pedig a sűrű bokrokon keresztül közvetlenül a falig jutottak, ott a bástya egyik oldalán egy ajtót lehetett találni, amelyen keresztül talán a régi időkben ostrom idején titokban el tudtak menekülni a várban élő nemesek.

Egyébként közvetlenül a Várhegy alatt élni nem volt teljesen biztonságos, mert időről időre megcsúszott a hegy talaja, és kövek hullottak a falakról. Így az 1937-es Vasárnap nevű újságban megjelent egy cikk arról, hogy egy földcsuszamlás kis híján beborított egy házat a Váralja utcán (az újságban Pidzamkovának írták). Aztán arról írtak, hogy meg kell erősíteni a hegy lejtőit, kökénybokrokkal kell beültetni azokat, nehogy megismétlődjön az eset. Ki tudja, a városi hatóságok talán épp az ilyen földcsuszamlásoktól féltek a háború utáni első szovjet évtizedben, amikor Pidhradszka összes lakójának évekig azt hangoztatták, hogy házaikat a városfejlesztési tervnek megfelelően lebontják.

De térjünk vissza 1921-be, amikor egy fiatal vasutas, Kalabiska Julius (Gyula) vőként beköltözött a Koczka-házba. 1892-ben született a volóci járási Vezérszálláson (Pidpolozja) (ekkor a falu a Szolyvai  [Szvaljava] körzet része volt), de kisfiúként szüleivel Ungvárra költözött. Valószínűleg a költözés oka édesanyja, Kalabiska (lánykori neve – Roszler) Anasztázia munkája volt, aki tanító volt, és oda költözött, ahová kinevezték. Anasztáziának és férjének, Jurijnak két fia született. A legidősebb, Gyula 19 évesen kapott munkát a vasúton. Eleinte nagyon nehéz munkát végzett – fékező volt, vagyis a kocsihoz felszerelt külön fékezőbódéjából rudazaton és csavarorsón keresztül kézzel nyomta a fékbetéteket a vonat kerekeihez. Ez a munka nehéz volt, mert a fékező vasutasnak bármilyen időjárás esetén a posztján kellett ülnie, éjszaka sem aludhatott, figyelnie kellett a mozdonyvezető összes jelzését.

Gyula három évig dolgozott fékezőként, 1913-ban pedig bevonult az osztrák–magyar hadseregbe. Hamarosan megkezdődött az első világháború, ezért meghosszabbították a szolgálati időt. A fiatalember összesen 5 évig, a háború végéig szolgált a hadseregben, és amikor visszatért, a Magyar Királyi Vasút ismét felvette, ezúttal kalauzként. Ekkor ért véget Kalabiska Gyula pályafutása a vasúton, mert az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlásával és a régió későbbi hozzácsatolásával a fiatal Csehszlovák Köztársasághoz nem folytathatta a munkáját. Ehelyett a sors az ungvári városvezetéshez sodorta, ahol egy új szolgálathoz – az uzsorásság felszámolásával foglalkozóhoz – kerestek alkalmazottakat. 1921-ben a kormány Julius Kalabiškat (a csehszlovák időkben a neve hivatalosan így hangzott) árellen­őrként alkalmazta.

Hogy kik voltak ezek az árellenőrök, megérthetjük az 1934-es Karpatoruszkij Holosz (Kárpátorosz Hang) újság Hiénák a piacon című cikkéből. „A rendőrség, az uzsorásság felszámolásával foglalkozó hivatal és a városvezetés figyelmébe. Tavaly felhívtuk a hivatalok figyelmét a piaci nagykereskedők elfogadhatatlan magatartására, akik minden törvényes engedély nélkül megállítják parasztjainkat a város szélén, és ott baromfit, valamint más élelmiszereket vásárolnak tőlük alacsony áron anélkül, hogy megfizetnék a vámot. Egy idő után ezek a termékek a piacra kerülnek, ahol Ungvár éhes lakossága kénytelen magas áron megvásárolni azokat. Az ilyen esetek sértik parasztjaink és a város lakosságának érdekeit, ami a jelenlegi válságban, a munkanélküliség és a bércsökkentés idején elfogadhatatlan és bűnös tevékenység.

Tavaly a felhívásunk után egy időre abbamaradtak a spekulációk, de idén fokozódtak, különösen a Szobránc, a Kapos és a Minaj utcák végén. Ott zajlik a legnagyobb mértékű reggeli felvásárlás, amelyre egyáltalán nem figyelnek fel az oda küldött piaci adószedők. A »geschäft«-eket (üzleteket) leginkább a Szobránc utcában kötik, a Mermelstein-faraktár közelében. Ott a kereskedők egyszerűen elvegyülnek az ide érkező parasztok soraiban, és sorra végzik lelketlen spekulációikat. Ezúton is felhívjuk a hivatalok figyelmét arra, hogy folyamatosan figyeljék az árakat a város minden részén, és mentsenek meg minket a lelketlen piaci hiénák spekulációitól” – olvasható a cikkben.

A piacokon és az üzletekben való túlárazás elkerülése érdekében a városban speciális ellenőrök dolgoztak. Így a Korjatovics téri piac közelében (valószínűleg más helyeken is) egy nagy táblát szereltek fel, amelyre cserélhető számokkal rögzítették az alapvető termékek ajánlott árait. Az eladóknak és a vevőknek is ehhez kellett igazodniuk. A piacon egy árellenőr felügyelt, aki ellenőrizte, hogy mindenki tisztességesen kereskedik-e. Ha az eladók közül valaki túlzottan felemelte az árakat, megbírságolták.

Kalabiska Gyula 1921 és 1944 között ilyen árellenőrként dolgozott. Az utódai által megőrzött munkaszerződése értelmében minden nap 8 órát kellett dolgoznia. Hetente egyszer fél nap szabadságot kapott, havonta egyszer egy teljes szabadnapot. Gyulának megkülönböztető karszalagot és sapkát viselve kellett dolgoznia. Az általa beszedett bírságok 1%-ának megfelelő bónuszt negyedévente hozzáadták a fizetéséhez, így az ellenőr érdekelt volt a kemény és lelkiismeretes munkavégzésben. Ha megbetegedett, vagy más okból nem tudott dolgozni, nem kapott fizetést. Mulasztás, megvesztegetés és hivatali titkok nyilvánosságra hozataláért kirúghatták. A városi tanács megbüntethette az ellenőrt rossz munkavégzés vagy tisztviselőhöz méltatlan magatartás miatt. Nagy valószínűséggel ez nehéz feladat volt, mert ott, ahol ellen­őrzésről és bírságokról van szó, mindig előfordulnak konfliktusok. Például a háború előtti újságok gyakran számoltak be arról, hogy Ungváron megverték az adószedőket. Nem találtunk ugyan közléseket az ellenőrökkel kapcsolatos hasonló kellemetlenségekről, de valószínűleg ez is hasonlóan veszélyes szakma volt. Cikkünk hősének, Kalabiska Gyulának azonban tetszett ez a munka, és nyilvánvalóan jól is ment neki, ha életének több mint 20 évét szentelte ennek a tevékenységnek.

Ami Gyula magánéletét illeti, 1921-ben feleségül vette Koczka János lányát, Ilonát (Helénát). 1923 tavaszán a párnak született egy lánya, Hajnalka. A fiatal család Ilona nővérével, Júliával élt a Váralja utcai Koczka-házban (akkor a ház a 68-as számot viselte, most pedig a 30. számot). A telekkönyvi hivatal archívuma szerint 1932-ben Gyula megbízta Kovalcsik József építőt, hogy bontsa le az istállót közvetlenül a régi ház mögött, és építsen egy szuterént, azaz egy pinceszintes lakóteret egy szobával, konyhával és kamrával. Előretekintve elmondjuk, hogy Gyula a szovjet időkben lebontotta ezt a külön lakást, ami a dokumentumokban is tükröződik. Ennek a lépésnek a hivatalos indokait nem részletezik, de Gyula fia, Kalabiska Sándor édesanyjától hallotta, hogy Gyula szándékosan tette, mert a szovjet időkben ezt a lakást elvehették, és idegeneket költöztethettek volna bele.

Ugyanakkor, amikor ezt a szobát építették, a család nyugodtan és szerényen élt. A nehéz idők a második világháború idején kezdődtek. 1942-ben Gyula felesége, Ilona betegségben meghalt. Ő továbbra is a Váralja utcán élt, már csaknem felnőtt lányával, Hajnalkával, aki 1943-ban feleségül ment Tóth Bélához. Sajnos a fiatal pár egy évig sem élt együtt. 1944 márciusában Hajnalka megmosta a haját, és anélkül, hogy megfelelően megszárította volna, kiment az utcára. Az agyhártyagyulladás néhány nap alatt elvitte a 20 éves lányt. Erről a történetről sokáig suttogtak a városban, mert Hajnalka ekkor terhes volt, és már lassan szülnie kellett volna. Amikor meghalt, az orvosok nem tudták, mit kell tenniük (nyilván ezekben az években ilyen esetben még nem végeztek császármetszést), ezért a szóbeszéd szerint a nők egész éjjel imádkoztak az elhunyt Hajnalka holttesténél érte és gyermekéért, időnként ellenőrizve, hogy mozog-e még szegény magzat a testében.

Lányának ilyen szörnyű halála és megözvegyült veje elköltözése után Kalabiska Gyula egyedül maradt a Váralja utcai házban. Ekkor 52 éves volt, egészséges, erős, továbbra is ellenőrként dolgozott (a magyar hatóságok újrakötötték vele a munkaszerződését), teni­szezett, gazdálkodott. Gyula nem akart öregkoráig egyedül élni, és új érzésben talált vigasztalást, amelyet a 24 éves ungvári Lenik Irén váltott ki a szívében.

Irén Lenik János kézműves három lányának egyike volt. A közelben lakott, a mai Árok (Jarocka) utcában, és bőr lószerszámok gyártásával foglalkozott. Nyilvánvalóan János és Gyula jól ismerték egymást, mert egyidősek voltak. Lehetséges, hogy egy baráti beszélgetés során Gyula bevallotta Jánosnak, hogy szerelmes a lányába, és engedélyt kért, hogy feleségül vehesse. János beleegyezett.

És Irén? Ez a gyönyörű fiatal lány ekkor már több éve varrónőként dolgozott (a Kézműves Iskolában végzett női- és gyermekruhavarrás szakon). A háború előtt Irénnek volt egy vőlegénye – egy fiatal katona Nyíregyházáról, de valami nem úgy alakult, a háború elválasztotta őket. Mire Gyula eljegyezte a lányt, már nem voltak meg a korábbi lehetőségei: az új szovjet kormány 1944 decemberében menesztette, valójában egy hónappal azután, hogy a második világháborús front áthaladt a városon. Hogy ne kerüljön a hírhedt málenkij robotra, ő félmagyarként egy hónapig a pincében rejtőzött, és amikor érte jöttek, a várfalak alatti magas, áthatolhatatlan bozótosba menekült.

Amikor minden lecsillapodott, és a helyzet többé-kevésbé stabilizálódott, végre eljött az esküvő napja. Szerényen ülték meg 1945. május 3-án, néhány nappal a második világháború vége előtt. 1946-ban a házaspárnak fia született, Gyula. 1949-ben egy másik fiuk született, aki sajnos születésekor meghalt, és 1955-ben született még egy fiúk, Sándor, aki most elmesélte családja történetét.

A háború utáni évek nehezek voltak a Kalabiskák számára, elsősorban azért, mert Gyulát nem vették fel sehova dolgozni. Hamarosan betegeskedni kezdett, élete utolsó éveit az ágyban és a kórházban töltötte, ahol hűségesen ápolta fiatal felesége, Irén. Akkoriban abbahagyta a varrást, majd 1958-ban a városi kórház mosodájában kapott állást. Érdekes módon a háború előtt egy szót sem tudott oroszul, és néhány év alatt a kórházban olyan jól megtanulta a nyelvet, hogy amikor kinevezték a mosoda vezetőjévé, gond nélkül vezette az orosz nyelvű dokumentációt. Ebben a pozícióban Irén nyugdíjazásáig dolgozott, miközben gyakorlatilag egyedül sikerült felnevelnie két fiát, mivel férje, Gyula súlyos betegség után 1966-ban meghalt. Irénnek az édesanyja, Anna (lánykori neve – Behun) segített a gyereknevelésben, akit apja halála után magukhoz vett. Érdekes módon Irén 25 évig nem látta a két húgát, akik Magyarországra menekültek. Csak idős korában tudta végre átlépni a háború után lezárt határt, és megnézni, hogyan élnek hozzátartozói a szomszédos országban.

Ami a Pidhradszka utcai régi házat illeti, a családnak még a 80-as években el kellett adnia az épületet. Már említettük, hogy a városi hatóságok ezen az utcán a régi épületek lebontását tervezték, így Kalabiskáéknak és szomszédaiknak évekig nem engedték, hogy bevezessék a földgázt otthonukba, és szennyvízcsatornát építsenek.

Abban az időben Irén, valamint fia, Sándor feleségével, Olgával és lányaival – Katalin és Viktória – a régi ház két szobájában laktak. A ház szűk és kényelmetlen volt a család számára, így bármennyire is sajnálta Irén, úgy döntöttek, hogy eladják, és egy többszintes épületben lévő lakásba költöznek.

Rehó Viktória,
Tetyana Literáti: Pro Zahid