Kosztolányi Dezső: Téli alkony
Aranylanak a halvány ablakok…
Küzd a sugár a hamvazó sötéttel,
fönn a tetőn sok vén kémény pöfékel,
a hósík messze selymesen ragyog.
Beszélget a kályhánál a család,
a téli alkony nesztelen leszállott.
Mint áldozásra készülő leányok,
csipkés ruhában állanak a fák.
A hazatérő félve, csöndesen lép,
retteg zavarni az út szűzi csendjét,
az ébredő nesz álmos, elhaló.
S az ónszín égből, a halk éjszakában
táncolva, zengve és zenélve lágyan,
fehér rózsákként hull alá a hó.
Most ne a költészet nagyságát magasztaljuk. Hanem azt, amiről a vers beszél: a téli szürkület, a leszálló téli alkonyat csodáját. Álljunk meg annál, amiről gyakran csak annyit tudunk mondani, hogy nincsenek szavak rá. Mert sokszor tényleg nincsenek. Azt dadogjuk róla, hogy megfoghatatlan, különleges, elbűvölő; hogy varázslatos, titokzatos, lebilincselő; hogy lélegzetelállító; meg hogy nem tudjuk érzékeltetni mással, csakis átszellemült arcunkkal.
Kosztolányi Dezső verse a téli est leereszkedését fogja meg: a fény és a sötétség határát, az igézet átlebbenését fölöttünk. Azt a rövid pillanatot, amikor egy szemhunyásnyira megáll az idő: még nincs sötét, de már megtört a fény. Télen lehet a legkönnyebben felfigyelni erre a törésre, amikor sárgás fényben állnak, „aranylanak” az ablakok, benn pedig a kályhánál ülők néznek kifelé.
Beszélgetnek. Nézik a telet. Egyikük tán meg is szólal. Szinte súgva kérdezi: látod az estét? Halkan, nagyon halkan ejti ki a szavakat, mintha félne, hogy elillan a megfoghatatlan, mire a másikuk csak bólint és átszellemülten mosolyog. „A hazatérőt” nézi, aki „félve, csöndesen lép” a havon, a fehér rózsatakarón. Tele van a lelke-szája szebbnél szebb szavakkal, de mintha egyik sem illene az „álmos, elhaló” csodához...
Penckófer János