Kosztolányi Dezső: Téli alkony

2022. január 30., 11:14 , 1093. szám

Aranylanak a halvány ablakok…

Küzd a sugár a hamvazó sötéttel,

fönn a tetőn sok vén kémény pöfékel,

a hósík messze selymesen ragyog.

 

Beszélget a kályhánál a család,

a téli alkony nesztelen leszállott.

Mint áldozásra készülő leányok,

csipkés ruhában állanak a fák.

 

A hazatérő félve, csöndesen lép,

retteg zavarni az út szűzi csendjét,

az ébredő nesz álmos, elhaló.

 

S az ónszín égből, a halk éjszakában

táncolva, zengve és zenélve lágyan,

fehér rózsákként hull alá a hó.

 

 

Most ne a költészet nagyságát magasztaljuk. Hanem azt, amiről a vers beszél: a téli szürkület, a leszálló téli alkonyat csodáját. Álljunk meg annál, amiről gyakran csak annyit tudunk mondani, hogy nincsenek szavak rá. Mert sokszor tényleg nincsenek. Azt dadogjuk róla, hogy megfoghatatlan, különleges, elbűvölő; hogy varázslatos, titokzatos, lebilincselő; hogy lélegzetelállító; meg hogy nem tudjuk érzékeltetni mással, csakis átszellemült arcunkkal.

Kosztolányi Dezső verse a téli est leereszkedését fogja meg: a fény és a sötétség határát, az igézet átlebbenését fölöttünk. Azt a rövid pillanatot, amikor egy szemhunyásnyira megáll az idő: még nincs sötét, de már megtört a fény. Télen lehet a legkönnyebben felfigyelni erre a törésre, amikor sárgás fényben állnak, „aranylanak” az ablakok, benn pedig a kályhánál ülők néznek kifelé.

Beszélgetnek. Nézik a telet. Egyikük tán meg is szólal. Szinte súgva kérdezi: látod az estét? Halkan, nagyon halkan ejti ki a szavakat, mintha félne, hogy elillan a megfoghatatlan, mire a másikuk csak bólint és átszellemülten mosolyog. „A hazatérőt” nézi, aki „félve, csöndesen lép” a havon, a fehér rózsatakarón. Tele van a lelke-szája szebbnél szebb szavakkal, de mintha egyik sem illene az „álmos, elhaló” csodához...

            Penckófer János