Áprily Lajos: Új cinkeszó
1.
Köd és mínusz tíz. Február.
De az a „kicsicsűr”-madár
nagyvígan fittyet hány neki
s pici gitárját pengeti.
Nem lát eget, nem lát napot,
nem érez olvadás-szagot,
köd gomolyog, köd tornyosul,
tollára permetegje hull,
de ő csak szól, csak zöngicsél.
Ki bátorítja, mire vár?
Alusznak még a vak csirák.
Azt várja tán, hogy egy bohó,
kíváncsi és hamarkodó
avar-takarta hóvirág
csukott szemét kinyissa?
Kicsi madár,
te drága, drága optimista!
2.
Tudom, megnő s megárad majd a fény,
pacsirtát röppent ég felé a rét,
dalok fakadnak zöld ágak hegyén
s hallom völgyünk wartburgi versenyét.
Aranymálinkó, nyaktekercs, rigó,
kakukk, pintyőke, gerle versenyez:
a növekedő fényben ragyogó
új forradalom ujjongása ez.
Olyankor hallgatsz, éber cinkeszó,
s ha szólsz, a hang a nagy koncertbe vesz. –
De te voltál az első hírhozó,
te zengted itt,
hogy elmúlnak tirannusok, telek.
S míg a világköd foszlását lesem,
kicsi madárkám, így köszöntelek:
bátorítóm, poétám, váteszem!
Ó, a madarak éneke – vagy ahogy a költő mondja – „völgyünk wartburgi versenye”! Ez bizony mindennél különb zene! Nem véletlenül van Áprily Lajosnak ilyen fejezetcíme: Madarak zenéje. Az itt olvasható Új cinkeszó pedig az Évszakok zenéje címűből való.
És ha ez a kiindulópontunk – a madarak és évszakok világa-zenéje –, úgy a „kicsicsűr” megidézése bizony a nagy tavaszi madárhangverseny felcsendülésének legelső hallható jele, mintegy a madárzenemű nyitánya. Ezt jelzi a költemény számmal is megjelölt első szakasza, és ehhez csatlakozik aztán a második része.
Az elsőben azt a „kicsicsűrben” jelentkező csodát beszéli el költőnk – szebbnél szebb sorokkal –, ami az élet legelső jele. Arra a cinkehangra épít mindent, amely cérnavékonyan, magányosan is magabiztos.
Mert milyen legyen egy optimista lélek? Milyen legyen a legelső hangadó – ahogy ezt már a második számozott részben olvassuk –, ha nem „bátorító”, ha nem „poéta”-természetű, ha nem „vátesz”, ha nem olyan jövőt látó lélek, aki előre érzi a „világköd” oszlását, és akihez éppen ezért csatlakozik aztán mindenki: „aranymálinkó, nyaktekercs, rigó, kakukk, pintyőke, gerle”…
Penckófer János