Interjú Majnek Antal püspökkel nyugdíjba vonulása alkalmából

2022. február 16., 19:11 , 1096. szám

Majnek Antal tavaly november 18-án ünnepelte hetvenedik születésnapját, és ugyancsak 2021-ben január 6-án, vízkeresztkor ünnepelhette püspökké szentelésének 25. évfordulóját. Idén január 28-án tudatta a Szentszék sajtóközpontja, hogy a Szentatya elfogadta lemondását a Munkácsi Római Katolikus Egyházmegye vezetéséről. Ebből az alkalomból készített interjút a leköszönő püspökkel Pápai Zsuzsanna.

– Kedves Püspök atya, mi késztette arra, hogy öt évvel a püspöki nyugdíjkorhatár előtt lemondjon a hivataláról?

– Négy évvel ezelőtt trombózist kaptam, aminek következtében az egyik szememre elveszítettem a látásomat. Akkoriban adtam be a lemondásomat, amit jó darabig nem fogadtak el. Másfél évvel később súlyos hashártyagyulladásom volt, és vastagbélműtéten estem át. Akkor megismételtem a kérésemet, s erre fél év múlva kinevezték segédpüspöknek Lucsok Péter Miklós domonkos atyát. Most pedig megjött a pápától a kérésemre a teljes válasz, hogy egészségügyi okokból engedélyezi a nyugdíjazásomat.

A fent említetteken kívül is jelentkezett nálam még több kisebb-nagyobb betegség, amelyek miatt úgy látom, hogy jókor jött a Szentatya válasza. Így nyugodtabb vagyok, hogy egy fiatal, egészséges püspök vezeti tovább az egyházmegyét, aki képzettségével, tehetségével és jó tulajdonságaival reményt ad arra, hogy egyházmegyénk megújuljon. Hálás vagyok az Úristennek, hogy kiválasztott engem, és 26 évig püspökként szolgálhattam az ő kárpátaljai egyházát.

– Mik a tervei nyugdíjas éveire?

– A lehetőségeket mérlegelve: visszamehetnék ferencesnek, de egyelőre még nem teszem, mert akkor elhelyezhetnének Kárpátaljáról. Én viszont szeretnék még itt maradni, hiszen püspökből van elég, de tudom, hogy papokból nagyon nagy a hiány, különösen a magyarokból. Ezért gondoltam arra, hogy keresek egy olyan helyet, ahol tudok segíteni, tudom enyhíteni ezt a hiányt. Körülnéztem Csaptól Kőrösmezőig, és találtam vagy egy tucat üres plébániát. Ezek közül azért esett a választásom a rátira, mert az ottani épületet senki nem használja, tehát senkit nem „túrok ki” onnan. Egy kis felújítás után ott lakom majd egy darabig, onnan járok kisegíteni oda, ahol éppen szükség van rá. Nyáron pedig meglátjuk, hogyan tovább.

A papok kisegítése mellett szeretnék többet foglalkozni a hátrányos helyzetben élőkkel, a szegényekkel, a szenvedőkkel, s a megvetett, elhanyagolt embercsoportokkal. Szeretnék többet imádkozni, csöndben lenni az Úrral, ahogy ezt Robert Sarah bíboros könyvéből a pandémia alatt tanultam (A csend ereje a zaj diktatúrájával szemben c. könyv).

– Mi az, amit kezdettől fogva fontosnak tartott püspöki működésében? Mi volt püspöki működésének a lelki háttere?

– Nagyon nem akartam püspök „úr” lenni, s amikor a Bibliát kinyitottam, azt kaptam az Úr Jézustól: „Ennek lettem a szolgája, Isten rendeléséből…” (vö. Kol 1,25). Amikor gyöngeségeimnek tudatában az Úrhoz fordultam válaszért, akkor pedig ezt válaszolta a Szentíráson keresztül: „Mindent elviselek azáltal, aki megerősít engem” (Fil 4,13). Ezért lett a jelmondatom: „Az Úr az én erősségem” (118. zsoltár). Ezt meg is áldotta az Úristen, mert sokszor megtapasztaltam azt is, hogy az Istenben való örvendezés a mi erősségünk.

A Szentírás, különösen az evangéliumok, a szentgyónás, a szentmise újra és újra erőt adtak. Az utóbbi nehéz években megtapasztaltam, mit jelent az Isten mindenható ereje, az Ő szeretete. Ez az Ő mindenhatóságának legszebb, számunkra legfontosabb oldala: az Ő türelme, az Ő irgalmas jósága, amiért örökké hálás leszek. Ezt az örömhírt szeretném továbbadni, továbbra is megosztani, főleg azokkal, akik ezt nem érzik, nem látják, nem hiszik.

Mindig nagyon fontosnak tartottam azt, hogy a lelkipásztorok buzgók és imádságosak legyenek. Fontos számomra a papi közösség is; nagyon hálás vagyok Istennek, hogy sok éven keresztül havonta összejöhettünk, ezt csak a pandémia ritkította meg. Nagyon fontosnak tartottam a hitoktatóképzést. Az Egyházmegyei Teológiai Tanfolyamot (az FTK-t) már 1993-ban elkezdtük. Sok százan végeztek a kurzusokon, akikből nemcsak hitoktatók lettek, hanem a papok segítői is. A szociális munkát is a fontosabb dolgok közé soroltam: közel 50 karitatív intézményünk van: óvodák, gyermekotthonok, gyermekrehabilitációs központok, s minden nagyobb helyen karitászcsoportok segítik a rászorulókat. A cigánypasztoráció is szívügyem – ezzel a hátrányos helyzetű és nehéz sorsú néppel is a kezdetektől elkezdtünk foglalkozni, s ők az Evangélium Jézusa szeretetének hatására megtanultak írni, olvasni, imádkozni és szépen dolgozni. Fontos még az ökológia, a teremtésvédelem. Egészen mostanáig a romapasztoráció és az ökológia felelőse voltam a püspökkarban; ezt a kettőt az új ordinárius továbbra is rám bízta egyházmegyei szinten.

– Püspök atya az egyházmegyében marad, de annak vezetőjeként mégiscsak elköszön. Mi az, amit búcsúzóul leginkább hívei lelkére szeretne kötni? Mi a legfontosabb üzenete?

– Amit eddig is gyakran hangoztattam: az Úristen azt várja az embertől, hogy az Ő képmása legyen, Hozzá hasonlóan közösségben éljen. Tehát azt szeretném, hogy a hívek jó házasságban éljenek, szép családban, hogy elfogadjanak minden következő gyermeket, akit szerelmük és Isten ajándékoz nekik. Éljék a családegyházat, imádkozzanak otthon is többet, együtt, s vasárnap soha ne felejtsenek hálát adni Istennek az Ő templomában; segítsék egymást, aktív részvételükkel segítsék a helyi és mindenféle más közösségeket. Örülök, ha mindenféle jó közösség születik híveink között: az imaköröktől kezdve a közös szórakozásig.

Végül pedig: kitartás! Tartsatok ki és növekedjetek az istenhitben, a reményben és a szeretetben, mert csak így találjátok meg életetek értelmét. Imádkozzatok az új ordináriusért és értem is, s én is továbbra is imádkozom mindegyikőtökért. Így maradunk továbbra is közösségben egymással az Istenben.

                Pápai  Zsuzsanna