A Speck borozó

Elvesztett Ungvár

Akik hozzám hasonlóan szeretik nézegetni a régi képeslapokat Ungvárról, minden bizonnyal a szemük elé kerültek a Speck borozót ábrázoló képek. A múlt század 20-as–30-as éveiben ez egy nagyon jól ismert intézmény volt a városban, különösen jól reklámozott, többek között képeslapokkal is. Most arról lesz szó, hogy ki is volt Speck, és megmutatjuk, hogyan szórakoztak az ungváriak és a város vendégei a híres pincészetében.

Speck Sándor tősgyökeres ungvári volt. Ismert, hogy nagyapja 1846-ban nyitott egy kis mézeskalács-készítő üzemet az akkori Kavicsos téren (ma Korjatovics tér) és egy boltot, ahol ezeket a mézeskalácsokat árulták. Később már Speck Sándor édesapja sütötte a mézeskalácsot, és 1912-ben a családi vállalkozást a legfiatalabb fivére, István vette át.

Speck Sándor egy ilyen „mézeskalácsos” családban született 1881-ben. Ungváron elvégezte az iskolát, és az adóhivatalban kezdett dolgozni. Az első világháború éveiben a 66. gyalogezredben szolgált, az orosz fronton harcolt, ahol fogságba került. Speck Sándort a Távol-Keletre vitték a Habarovszk közelében lévő Krasznaja Recska-i (Vörös folyó) fogolytáborba, amely a többi táborhoz képest meglehetősen kemény körülményeiről volt ismert. Sándorral együtt a 66. gyalogezredből más ungváriak is ebbe a táborba kerültek. Többek között ismert, hogy vele egy szobában őrizték a később ismert ügyvédet és hivatalnokot, Bartakovics Aladárt (a második világháború végéig épp az ő tulajdona volt egy szép ház a mai Függetlenség parton, napjainkban itt található a házasságkötő terem).

Feltételezhetjük, hogy a fogságból való visszatérés után Speck Sándor folytatta az adóhivatalban végzett munkát (a csehszlovák időkben ezt az intézményt Pénzügyi Igazgatóságnak hívták). Életének erről a periódusáról az is ismert, hogy aktívan futballozott, az Ungvári Atlétikai Club (UAC) labdarúgócsapatának egyik alapítója volt, amelynek tagjaként megnyerte a kerületi kupát, és a vidék három legjobb helyezettje közé juttatta a csapatot.

Az Ungvár és Ung vármegye (1940) c. könyvben azt írják, hogy Speck Sándor 1925-ben nyugdíjba vonult, lehetséges, hogy a 44 éves alkalmazottat valamilyen harci sebesülés miatt nyugdíjazták ilyen korán. Sándornak azonban meg sem fordult a fejében, hogy pihenjen, mert még ugyanabban az esztendőben, 1925-ben saját borozót nyitott Ungváron, a Mély (Hlibokaja) utcában, amelyet Specknek nevezett el.

Ma a Mély utcának más a neve – Kosicka (Kassai). A második világháború után a régi név mellett elvesztette azt is, ami kiemelte Ungvár többi utcái közül – a pincészeteit. Nézzük csak meg, hogyan írtak egykoron a lapok erről a helyről: „Ungvár legvidámabb utcája a Mély utca. Ha valaki kellemesen szeretne eltölteni egy éjszakát, azt tanácsolom neki, hogy szórakozzanak a »folyó« borok fogyasztásával (a »folyó« alatt valószínűleg a kis magánpincék nedűit értették). Nincs korlátozott értékesítési idő, így akár reggelig lehet mulatozni. A pince, ahol a bort kellene értékesíteni, olyan kicsi, hogy tíz ember alig fér el. Ezért a gazda úgy segít magán, hogy még három asztalt állít fel az utcán, s így nem kell lemondania a többi vendégről. Neki ez így jó, de az utcában élőknek szörnyű. Hangoskodás, éneklés, szitkozódás hallatszik szinte mindennap éjfélig, sőt néha hajnali 3 óráig. És mit tegyen az ember, aki egy kemény munkanap után pihenni akarna? Azért fizetünk adót, hogy ősszel sárban, télen nagy hóban járjunk a saját utcánkban, nyáron pedig egész éjjel szere­nádokat hallgassunk az ablakaink alatt?”

A Mély utca lakosainak tényleg volt mire panaszkodniuk, mert ebben az utcában szinte minden háznak volt pincéje, amelyben az emberek tárolták és árulták saját boraikat. Mint láthatjuk, a pincészetek között voltak nagyon kicsik – tíz vendég számára – és nagyok is – például a Landi, a Jacik és a Speck Sándoré. A Speck borozó reklámjaiból látszik, hogy a pincészetben a legjobb helyi borokat szolgálták fel, amelyekhez kiváló lacipecsenyét ehettek, ezenkívül a létesítményben mindig szólt a zene, és táncolhattak is a vendégek. Vagyis ez nem olcsó kocsma volt, hanem jó hely a középosztálybeli vendégek számára, ahová nem volt szégyen betérni még a tehetős és magas státuszú embereknek sem.

A létesítmény különlegessége a tágas nyári veranda és a gyümölcsöskert volt, rendezett teraszokkal a hegyoldalon. Az ungvári Ruszin Gertrúd családi archívumában van egy nagyon érdekes fénykép, amelyen látszik a veranda és a kert, a fák alá kihelyezett fehér abrosszal terített asztalokkal. Amint látható a képen, semmi rendkívüli vagy kifinomult nem volt azon a verandán: egyszerű deszkapadló, egyszerű székek. De a körülötte levő zöld növényzet, a nap, a hegyek, a finom borok illata, a tüzes zene és a szórakoztató társaság valószínűleg nagyon hangulatossá tette a helyet. Nem meglepő, hogy a csehszlovák újságokban gyakran emlegetik olyan helyként, ahol nagyszerűen ki lehet kapcsolódni.

Mellesleg a Speck borozót ábrázoló szinte valamennyi fotón látható egy magas, ősz hajú férfi, öltönyben és nyakkendővel. Nem állítható teljes bizonyossággal, de abból ítélve, hogy mennyire magabiztosan viselkedik ez a férfi a borozó enteriőrjében, joggal feltételezhetjük, hogy a fotón Speck Sándor, az intézmény tulajdonosa látható. Azt is tudjuk róla, hogy hatalmas szőlőültetvények tulajdonosa volt, a borászszövetség élén állt, és testvérével, Istvánnal számos éven át pénzt adományozott az Ungvári Atlétikai Club labdarúgócsapatának a fenntartására. A Speck testvérek családjai egy házban éltek, amely 1936-ban a Korjatovics tér 37. szám alatt állt. Sajnos napjainkban nincs ilyen számú épület a téren, így nehéz pontosan megmondani, hol volt. Ebben a házban Sándor feleségével, Pavlik Ilonával és öt gyermekével élt. A legidősebb fia, Sándor gyógyszerész lett, Gyula fogorvos. A családban volt még három lány: Margit, Erzsébet és Mária.

Érdekes, hogy a Mély utcai borozó csak 1938-ig volt Speck Sándor birtokában. Amikor Ungvár a Bécsi Nemzetközi Választott Bíróság döntése értelmében Magyarországhoz került, licencet kapott, és a Magyar Állami Vasút (MÁV) beszállítójává vált. Sándornak a testvére, István is segített munkájában.

Sajnos azt nem sikerült kideríteni, hogy mi történt a továbbiakban Speck Sándorral, csak azt tudjuk, hogy fia, Sándor a 1980-as években gyógyszerészként dolgozott a magyarországi Balatonszabadi községben, így lehetséges, hogy a család a második világháború vége előtt Magyarországra költözött. Ami a Speck borozót illeti, a szovjet időkben ennek az épületnek az alapjaira építették fel a Kozmosz éttermet, amely később a Turiszt nevet kapta.

Az utca vidám borhagyományai feledésbe merültek, most itt már semmi sem emlékeztet arra a hangulatos utcára, ahol egykoron sok pincészet működött, és a látogatók a járdákon lévő asztalok mellett ültek. Ennek a nyoma csupán a föld alatt maradt fenn, ahol még mindig a hegyek mélyén húzódnak a régi, helyenként már betemetett pincék.

Tetyana Literáti: Pro Zahid/
Rehó Viktória