30 éve Ungváron rendezték a történelmi ukrán–magyar focimeccset

2022. április 29., 09:03 , 1105. szám

Ha manapság az ukrán–magyar kapcsolatok kerülnek szóba, akkor bizony, nem sok biztatót lehet elmondani a két ország együttműködéséről. Pedig több mint három évtizeddel ezelőtt éppen Magyarország nyitott elsőként nagykövetséget a Szovjetunió összeomlása után függetlenné vált ukrán állam fővárosában, Kijevben, és Magyarország volt az első állam, amely aktív diplomáciai kapcsolatot épített ki Ukrajnával. Később azonban – főleg a kárpátaljai magyarok jogainak folyamatos csorbítása miatt – fokozatosan eltávolodtak egymástól a felek, mára pedig enyhén szólva sem baráti a kapcsolat a két ország között. Nincs mit szépíteni: az ukrán–magyar „(v)iszonyok” az elmúlt több mint három évtized mélypontján vannak.

1992. április 29.

Az okok, vélt vagy valós sérelmek taglalása külön értékelést érdemelne, és nem is erről szeretnék most szót ejteni, sokkal inkább arról, hogy van egy közös dátum, amelyre mindkét fél még ma is szívesen és hálás szívvel emlékszik, és amely mindkét nemzet (sport)történelmének emlékkönyvébe aranybetűkkel lett beírva. 1992. április 29-én került sor arra a futballünnepre, amely az akkor még 50 milliót számláló és az élet minden terén formálódó Ukrajna labdarúgó-válogatottjának első hivatalos FIFA-mérkőzéseként került be az évkönyvekbe.  Ezen a szerdai napon az azokban a hetekben formálódó ukrán labdarúgó-válogatott első hivatalos mérkőzésén a magyar válogatottal szemben lépett pályára. A történelmi eseménynek az ungvári Avangard Stadion adott otthont. Április 29-ét Ukrajnában azóta is a labdarúgás napjaként tartják számon, olyan dátum ez számukra, mint nekünk november 25., a legendás 6-3-as magyar–angol évfordulója.

Személyes érintettség okán engedtessék meg annyi megjegyzés, hogy elsőéves egyetemistaként természetesen ott szorongtam a helyszínen, és lelkesen szurkoltam a jó fociért, illetve az addig általam élőben még nem látott magyar válogatottért. Pechemre olyan közegbe kerültem, ahol az általam lengetett magyar zászló lobogtatása jó egy órán keresztül enyhén szólva sem aratott nagy tetszésnyilvánítást a közvetlen környezetemben az ukránokért szorító szurkolótársaim körében, de erről majd később…

Így emlékeznek a főszereplők

A történelmi focimeccs megszervezésében elévülhetetlen érdemeket szerző egykori sportmenedzser, a Ferencvárosnál és a magyar labdarúgó-válogatottnál is ténykedő, most pedig a magyar parlamenti válogatott szövetségi kapitányaként dolgozó Magyar Zoltán – akinek édesanyja beregszászi születésű, anyai nagymamája pedig Szolyva környékéről származik – így emlékszik a három évtizeddel ezelőtti eseményekre:

„Még 1990-ben, a Szovjetunió fennállása idején a viski származású sportmenedzser, Varga Sándor barátom közreműködésével jártam először Kárpátalján. Még abban az évben a beregszászi Barátság Stadionba több ezer néző előtt igazi futballünnepet sikerült varázsolni azzal, hogy a helyi csapattal játszott egy gálameccset a Ferencváros. Az egykori kiváló tréner, Vojtkó István barátom közreműködésével napokon keresztül Budapesten láttuk vendégül az ungvári labdarúgócsapatot, majd 1991-ben a Csank János vezette ligaválogatottal mérkőztünk meg Ungváron a kárpátaljai válogatott ellen. Voltak tehát előzményei a ’92-es sporttörténelmi mérkőzésnek.

1992 elején az éppen akkor alakuló ukrán szövetség első embere, Viktor Bannyikov vezetésével egy néhány fős csoport látogatott el Magyarországra, hogy testközelből is tanulmányozzák egy futballszövetség működését. Az ebből kialakult kapcsolat után vetődött fel az ötlet egy válogatottmérkőzés lebonyolítására a két nemzeti csapat között, amelynek aztán Ungvár adott otthont. Az ukránok előbb Kijevben szerették volna rendezni a meccset, de a kárpátaljai megyeszékhelyi helyszint jómagam javasoltam a mérkőző feleknek, mivel így nagyon sok kárpátaljai magyar is testközelből lehetett szemtanúja ennek a történelmi eseménynek. Mint később kiderült, ez telitalálat volt: a helyszínen több ezren szurkoltak nekünk, a magyarlakta településekről érkezők rendkívül lelkesek és hálásak voltak azért, hogy végre élőben is láthatják a magyar válogatottat.”

Három évtizeddel ezelőtt az egykori ismert labdarúgó, id. Matvij Bobal volt az ungvári Avangard Stadion igazgatója, aki később így elevenítette fel az akkori történelmi eseményeket:

„A két ország szövetsége arra a megállapodásra jutott, hogy egy jelképes helyszínen, Ungváron rendezzék meg az ukránok első hivatalos meccsét, ami egyfajta gesztus volt a kárpátaljai magyarság számára is. Mi örömmel igent mondtunk a felkérésre, bár a mérkőzés rendezésével járó minden költséget a megyei szövetségnek kellett állnia. Akkoriban Ukrajnában nem voltak olyan csillogó-villogó stadionok, mint később Kijevben, Donyeckben, Lvivben vagy Harkivban, és az Európai Labdarúgó-szövetségnek (UEFA) sem voltak szigorú követelményei a helyszínt illetően, így aztán az Avangard Stadion megfelelt a célnak. Összességében egy eseménydús, érzelmekkel telített történelmi sporteseményt tudtunk sikeresen megrendezni, amelynek talán csak a 3-1-es vendéggyőzelem »rontotta« némileg a hangulatát. Bár a magyarok sikerének igen sokan örültek a helyszínen is.”

Ez utóbbi kijelentést e sorok írója is alátámaszthatja, hiszen elsőéves egyetemistaként néhány barátommal együtt természetesen ott szorongtam a helyszínen. Bár egy többnyire sárga-kék zászlókkal fémjelzett szektorba kerültünk, de azért a magyar góloknál mi is meglobogtattuk a piros-fehér-zöld trikolórt. A stadionba bepréselődő mintegy 11-12 ezer főnyi nézőközönségből legalább 4 ezren az Ungvári, Beregszászi, Munkácsi és Nagyszőlősi járásból érkező kárpátaljai magyarok köréből kerültek ki, akik természetesen a Jenei Imre által irányított magyaroknak szurkoltak. Így aztán Sallói István, illetve Kip­rich József két találatát legalább akkora üdvrivalgás fogadta, mint a 92. percben a kárpátaljai származású Ivan Hecko szabadrúgásból született szépítő gólját.

Hálás szívvel emlékezik a magyarok segítőkész közreműködésére Sztepan Szelmenszkij sportújságíró, egykori kiváló FIFA-bíró és -asszisztens, aki 1992-ben tagja volt annak a szervezőbizottságnak, amely a történelmi mérkőzés előkészületeit megszervezte:

„Ha jól emlékszem, az akkoriban alakuló ukrán szövetséget nagyon sürgette az idő, mivel a FIFA szabályai szerint záros határidőn belül le kellett játszani egy hivatalos mérkőzést, hogy az Ukrán Labdarúgó-szövetséget hivatalosan is felvegyék a FIFA-ba és az UEFA-ba, és aztán Eb-, majd vb-selejtezőn is indulhassunk. Igen ám, de a nemzetközi program a nemzeti csapatok számára hónapokkal előre le volt kötve, így nehéz volt ellenfélt keresni. A magyarok első szóra igent mondtak a felkérésre, és onnan már csak szervezés kérdése volt megvalósítani az ungvári meccset. Úgy emlékszem, közvetlenül a találkozót követően a magyar csapat utazott is haza, hiszen három nappal később a játékosokra bajnoki forduló várt a klubcsapataikban.”

Az eseménnyel ukrán oldalról foglalkozó Ivan Verbickij sportújságíró egy későbbi tv-műsorban elmondta, hogy eredetileg április 22-re volt kitűzve a történelmi meccs megrendezése Kijevbe, de az ukrán szövetségnek még annyi pénze sem volt, hogy fedezték volna a magyarok fővárosi utaztatását. Mint elmondta, az ukrán válogatott mezét is nehezen tudták összehozni, az ULSZ (Ukrán Labdarúgó-szövetség) emblémáját is orosz felirattal sikerült kivitelezni. A kapuvédő, Ihor Kutyepov mezén pedig a hatalmas D betű azt jelezte, hogy az a Dinamo Kijev klubcsapatának kapusmeze volt rajta.

Verbickij szerint előzetesen Jurij Nyikiforovot kérték fel a csapatkapitányi posztra, de mivel ő nem vállalta, Szerhij Tretyak jött a sorban, aki szintén nem vállalta el a felkérést. Végül Selepnyickij foghatott kezet a magyarok kapitányával, Kiprich Józseffel a kezdés előtt. Azt már csak halkan jegyzem meg, hogy az eseményről készült kisfilmben sokatmondó volt az is, hogy az ukránok himnuszát egyetlen hazai játékos sem énekelte…

Mint ebben a műsorban Verbickij elmondta, a Szovjetunió szétesését követően már 1991 decemberében megalakult az Ukrán Labdarúgó-szövetség, amely azonban olyan szegény volt, mint a templom egere. Az Anatolij Puzacs – Valerij Jaremcsenko – Viktor Prokopenko edzőhármas (közülük a Csornomorec Odessza trénere, Prokopenko volt hivatalosan a szövetségi kapitány) lényegében három klubcsapatból, az akkor fénykorát élő Csornomorecből, a Dinamo Kijevből és a Sahtar Donyeckből válogatta össze a játékosokat. Holott az ungvári mérkőzésre valójában olyan külföldön játszó ukrán sztárlabdarúgókat is meginvitálhattak volna, mint a skót Glasgow Rangers alkalmazásában álló Oleg Kuznyecovot és Olekszij Mihajlicsenkót, az Olympiakosz két exdnyiprósát, Hennagyij Litovcsenkót és Oleh Protaszovot, a Benficában futballozó Szerhij Jurant, a Macabi Haifában védő Viktor Csanovot vagy a Németországban és Franciaországban légióskodó Ihor Belanovot és Olekszandr Zavarovot, csak hát ezeknek a kiválóságoknak az utaztatására sem volt fedezetük… Aligha kérdéses, hogy egy ilyen veretes ukrán válogatott ellen a magyaroknak nem lett volna sok esélyük.

Kíváncsi voltam, hogy három évtizeddel a nagy eseményt követően az akkori főszereplők közül néhányan hogy élték meg az ukrán–magyar focimeccset.

A magyar válogatott akkoriban talán legismertebb játékosának számító Kiprich József a holland Feyenoord csatáraként érkezett Ungvárra, és bár a nemzeti csapatban szerzett 28 gólja közül kettőt éppen Kárpátalján ért el, csak nagyon halványan emlékszik az eseményre.

„Az rémlik, hogy nagy felhajtás volt, meg hajtós foci, de ha nem mondja, hogy két gólt szereztem, és 3-1-re nyertünk, ezt már nem tudtam volna” – mondta el telefonon az akkori csapatból egyedüliként a magyarok számára utolsó világbajnokságot, az 1986-os mexikói vb-t is megjárt egykori kiváló csatár.

Annál jobban emlékezett a találkozóra Sallói István, aki napjainkban a MOL Fehérvár sportigazgatója, és ez érthető is, hiszen az volt első fellépése a válogatottban, ráadásul góllal mutatkozott be:

„Természetesen egy életre megmaradt bennem az a meccs, hiszen első válogatott fellépésemen én szereztem meg a vezetést, és amellett, hogy nyertünk is, még arra is jól emlékszem, hogy nagyon sokan szurkoltak nekünk. Érdekesség, hogy évekkel később az izraeli Beitar Jerusalem játékosaként csapattársam volt az ukrán Szerhij Tretyak, akivel már együtt elevenítettük fel, hogy mindketten szerepeltünk azon az ungvári meccsen.” Sallói István egyébként rendkívül büszke arra, hogy a Sallói család egyike azon kevés dinasztiának, ahol apa és fia is válogatott lehetett, hiszen az Amerikában játszó Dániel fia tavaly mutatkozhatott be a magyar válogatottban az Anglia elleni mérkőzésen.

A magyar válogatott legfiatalabb játékosaként, alig 20 évesen lehetett részese a történelmi mérkőzésnek a Fradiban akkoriban berobbanó Lipcsei Péter, aki a csapatból Kiprich mellett talán a legtöbb nyilatkozatot adta. A nemzeti együttesben 58-szor szóhoz jutó egykori kiváló középpályás így emlékszik a mérkőzésre:

„Annak ellenére, hogy az ukránok arra a mérkőzésre álltak össze először, nagyon erős ellenféllel szemben kellett helyt állnunk, amit az is bizonyít, hogy jó egy órát kellett várni az első gólunkig. Később aztán a házigazdák már kinyíltak, így kontrából is eredményesek voltunk. Jól emlékszem arra, hogy a végén fradista csapattársam, Balogh Tomi is pályára lépett csereként, de pechére rögtön gólt is kapott, hiszen a hazaiak részéről Hecko bődületes szabadrúgásgóllal szépített.”

Lipcsei mellett a Fradit erősítette akkor egy másik kedvenc, Telek András is, aki ugyancsak szép emlékként tekint vissza az ungvári találkozóra:

„Én éppen 1992-ben mutatkozhattam be a magyar válogatottban, az ukránok elleni mérkőzés volt a második fellépésem, és jól emlékszem rá, hogy milyen sokan szurkoltak nekünk, így félig-meddig hazai pályán futballozhattunk. Számomra minden alkalom, amikor felölthettem a címeres mezt, megtiszteltetést jelentett, és így voltam azzal az ungvári 90 perccel is” – mondta el visszapörgetve az eseményeket a válogatottban összesen 24-szer szóhoz jutó egykori kiváló hátvéd, aki a Fradi-öregfiúkkal még ma is rendszeresen szerepel hírverő mérkőzéseken.

Sikerült elérnem az akkori mérkőzés magyar tv-kommentátorát, Gulyás Lászlót is, aki még ma is, bőven túl a hetedik ikszen, aktív sportriporterként ténykedik:

„Arra emlékszem, hogy busszal utaztunk Ungvárra, és egy jó hangulatú mérkőzés volt. Ami még megragadt bennem, hogy idegenben kezdtünk, de a végére – a lelkes kárpátaljai magyar szurkolóknak köszönhetően – szinte otthon érezhettük magunk, annyira hálásak voltak a helyi drukkerek. Amúgy a közvetítési viszonyokról nem sok rémlik, ami azt jelenti, hogy elfogadható volt. Tudja, akkoriban még Magyarországon sem volt a mostanihoz hasonlóan kényelmes a tv-kommentátorkörülményei.”

Dunda György, a Kárpáti Igaz Szó lapigazgatója még csak 12 éves volt az emlékezetes mérkőzés idején, de labdaszedőként testközelből láthatta az addig csak a tv-ben megcsodált kedvenceket:

„A találkozó előtt kimentem az ungvári reptérre, ahol sikerült interjút készítenem az iskolaújság számára a magyarok talán két legnagyobb sztárjával, Lipcseivel és Kiprichhel, természetesen felejthetetlen élmény marad ez számomra. Öt évvel ezelőtt, a történelmi találkozó 25. éves évfordulója alkalmából rendezett ukrán–magyar gálameccsen pedig kedvenc labdarúgómtól, Détári Lajostól kaptam egy általa dedikált címeres mezt, ami azóta is a dolgozószobám egyik legértékesebb díszének számít.”

Akik már nincsenek közöttünk…

Ha végigfutjuk a harminc évvel ezelőtt lejátszott mérkőzés főszereplőinek életútját, megállapítható, hogy mindkét oldalon történtek visszafordíthatatlan veszteségek. A leghamarabb a tragikus körülmények között elhunyt Simon Tibor távozott az élők sorából, a Fradi csupaszív legendája éppen húsz évvel ezelőtt halt meg. Ukrán oldalról az akkori szövetségi kapitány, Viktor Prokopenko 2007-ben távozott, míg a meccset végigjátszó Illja Cimbalar 2013-ban szívbetegségben halt meg. Tudomásom szerint a történelmi meccs legidősebb szereplője, a napjainkban 85. évében járó Jenei Imre szövetségi kapitány – akit sajnos nem tudtam elérni – hála Istennek még ma is elfogadható egészségnek örvend. Ugyancsak az élők sorában van még a találkozón közreműködő belorusz játékvezető, Vagyim Zsuk is, aki a napokban lesz 70 éves, és aki három évvel később, 1995-ben a Nemzetközi Labdarúgás Történetével és Statisztikájával Foglalkozó Szövetség (IFFHS) játékvezetői rangsorában az igen előkelő 8. helyet foglalta el.

Furcsa érdekesség, hogy ugyan 1992-ben még egyszer, augusztus 26-án Nyíregyházán is összecsapott egymással a két válogatott (sokáig úgy tűnt, hogy az ukránoknak valóban sikerül majd a visszavágás, hiszen Gudimenko találatával egészen a 81. percig vezettek, ekkor azonban Kovács Kálmán egyenlített, majd Nagy Tibor győztes szabadrúgásgólt szerzett ), és 2017-ben, a 25 éves évfordulón is összehoztak egy amolyan gálameccset Ungváron, de az elmúlt 30 év során nem találkozott egymással az ukrán és magyar csapat. Fortunának köszönhetően sem Európa-bajnoki, sem vb-selejtezőcsoportban nem került szembe azóta egymással a két szomszédos ország válogatottja, és felkészülési vagy barátságos mérkőzést sem vívtak. És amilyen időket élünk, nem biztos, hogy a történelem során erre lesz még ismét lehetőség…

Jakab Lajos

(Az anyag elkészítésében segítségemre volt Szöllősi György, a Nemzeti Sport főszerkesztője, illetve Bánki József, a Zöld és Fehér magazin főszerkesztője)