Márai Sándor: Mosoly játsszon az arcodon

Álldogáltam a tenger partján.

A víz színén a hold pihent.
Mélységes nyugalom áradt
odafent és idelent.

A pillanat elvarázsolt.
Szívemet béke járta át.
Ott kint a végtelen, nagy tenger,
lelkemben bent a nagyvilág.

Hogyan lehetnénk boldogabbak?
Álmodjunk együtt szebb jövőt!
Tenger nyugalma ránk ragadjon,
s hagyjuk elmenni a múlt időt!

Éljünk a mának! Ma is, és holnap.
Élvezzünk órát, s perceket!
Mosoly játsszon arcunkon mindig,
és szeressünk, hogy szeressenek!

Aki betű szerint értelmezi Márai Sándornak ezt a költeményét, igaza van, hogyha ilyen következtetésre jut: tessék, hát a mester is a carpe diem!, az élj a mának! híres elvét vallja. Hiszen nyíltan kijelenti: „Éljünk a mának! Ma is, és holnap. Élvezzünk órát, s perceket!”

És abban is igaza van ennek a versolvasónak, hogyha mindezt Márai Sándor több vallomásos kijelentésével támasztja alá. Köztudott, hogy írónk hosszú éveket töltött európai nagyvárosokban akkor is, amikor Magyarországon még nem volt szovjet katonai megszállás, amikor még nem a Rákosi-rendszer elől menekülve vállalta az emigrációt.

Szerzőnk igencsak élvezte a tengert, a szabadság pótolhatatlanságát, a nagyvilág számos kincsét, a természet csodáját, a régi Európa virágzó kultúrájának már akkor is oszladozó, de még meglévő értékeit.

Ám ez nem minden. Ez csak a vers felszínére vonatkozó igazság. Az „Éljünk a mának!” felszólítás a vers mélyebb értelmében egyebet is megérint; például a múló idő ellentettjét; pont az elillanó pillanat nyújtotta élvezet másik oldalát, az örökkévalót.

Merthogy a „szeressünk, hogy szeressenek!” okának és céljának titka nem csupán egy sima érzésben lapul. Ez sok esetben nem csupán egy hétköznapi, emberek közötti oda-vissza ható érzület – ami ráadásul igen könnyen változik, sőt könnyen el is múlik –, hanem az a cél és ok nélkül létező örök elevenség, ami bensőnket elárasztja, mikor „mélységes nyugalom árad odafent és idelent”...

                Penckófer János