„Föltámadott a tenger, a népek tengere…”

2023. március 15., 08:10

1848. március 15-én reggel hideg szél söpört végig Pest-Buda utcáin és terein. Telet idéző havas esőt sodort magával, mely később egyszerű, ám változatlanul hűvös szakadó esővé „szelídült”. Ám e vigasztalanul zuhogó hideg esőben ezrek, sőt tízezrek szíve forrósodott fel, s lobbant lángra. Elemi erővel tört fel a zsarnokság béklyóit leverni akaró szabadságvágy. És felébredt a remény, hogy egyetlen, mindent elsöprő forradalmi rohammal sikerül összetörni a Habsburgok által a magyar nemzetre rárakott bilincseket, semmivé tenni a létét szuronyokkal és börtönökkel fenntartó elkorhadt tekintélyuralmi rendszert, kivívni a függetlenséget, s megteremteni a minden ember számára jogegyenlőséget, személyi szabadságot biztosító demokratikus rendet.

Amikor délelőtt fél kilenc tájban Petőfi Sándor vezetésével egy csapatnyi fiatalember lépett ki a Pilvax kávéházból, hogy elinduljanak az egyetemek felé, már szinte tapintható volt a napok óta erősödő forradalmi légkör. Mind többen és többen csatlakoztak a márciusi ifjakhoz, Petőfihez, Jókaihoz, Vasvárihoz, Irinyihez, Egressyhez és társaikhoz, akik maguk mellé véve az egyetemi fiatalságot, Landerer és Heckenast nyomdájához vonultak, lefoglalták a nyomdagépet, s a szabad gondolatokat gúzsba kötő cenzúrát semmibe véve, a nyomdászok nyomni kezdték a gyújtó hatású Nemzeti dalt, valamint a nemzeti függetlenség és a polgári átalakulás követeléseit megfogalmazó 12 pontot. A délidőben elkészült nyomtatványokat pedig a szabadság legelső szippantásnyi levegőjétől fellelkesült tömeg – Petőfi naplóját idézve – mámoros örömmel kapkodta szét. Majd magához véve a szabaddá lett sajtó első termékeit, a sokaság szétoszlott, hogy még több és több embert mozgósítva, újból összegyűljön a márciusi ifjak által délután három órára meghirdetetett nagygyűlésre a Nemzeti Múzeum elé. Itt már mintegy tízezren sereglettek össze: polgárok, diákok, iparoslegények, munkások, a március 19-i József-napi országos vásárra már felérkezett parasztok, gazdatisztek, vidéki nemesek. Gyújtó hatású szónoklatokat követően a tömeg a Városházához vonult, ahol a városi tanács elfogadta a forradalom követeléseit, s a polgármester aláírta a 12 pontot. A Városháza tanácstermében választották meg a forradalom vezető szervét, a Közbátorsági (modern kifejezéssel: közbiztonsági) Választmányt, melynek vezetésével immár húszezres tömeg indult Budára, a várpalotában székelő Helytartótanácshoz, mely az addig példátlan méretű tüntetéstől megdöbbenve, s a két nappal korábban kitört bécsi forradalom hírétől is zavartan ötpercnyi tanácskozás után elfogadta a forradalmárok követeléseit. A Pest-Budán állomásozó hétezer fős császári katonaságnak kiadták a tétlenségi rendeletet, beleegyeztek a cenzúra eltörlésébe, és szabadon engedték a vár börtönébe zárt Táncsics Mihályt, a jobbágyfelszabadítás apostolát, akit a tömeg diadalmenetben vitt át Pestre. Este a Nemzeti Színházban Petőfi barátja és a nagy nap tevékeny részese, Egressy Béni, a Szózat megzenésítője szavalta el a Nemzeti dalt a győzedelmesnek induló forradalomtól fellelkesült hallgatóság előtt. A Városháza tanácstermében pedig megkezdte működését a Közbátorsági Választmány, mely kidolgozta a forradalom következő lépéseinek a tervét, elsők közt a forradalmárok fegyveres egységeinek a felállítását, valamint azon nyomtatványok elkészítését, melyeket szerteküldtek az országban, tudatva a pesti forradalom diadalát.

A március 15-én kitört polgári forradalom természetesen nem előzmények nélkül robbant ki, több évtizedes társadalmi fejlődés vezetett el hozzá. Az előzmények 1825-ig, Széchenyi István emlékezetes országgyűlési felszólalásáig és a politikai életbe való berobbanásáig nyúltak vissza, amikor is a reformer gróf birtokainak egyévi jövedelmét ajánlotta fel a Magyar Tudós Társaság (későbbi nevén: Magyar Tudományos Akadémia) létrehozására, s ha időpontot választhatunk, ettől a fellépéstől számíthatjuk a magyar gazdasági, társadalmi és politikai életben beinduló erjedés, a reformkor kezdetét. Az 1830-as évek elején Széchenyi Hitel, Világ, illetve Stádium c. munkáiban lefektette a jobbágymunkán alapuló, önmagát túlélt feudális gazdálkodás, valamint az elaggott rendi társadalom lebontásának és a tőkés gazdálkodás, illetve a jogegyenlőségen alapuló polgári társadalom felépítésének a programját. Ez pedig kedvező táptalajra hullott, mivel a magyar társadalom egy jelentős, sőt egyre jelentősebb része igényelte is a gazdasági-társadalmi modernizációt, s óhatatlanul összeütközésbe került a feudalizmushoz és a rendi kiváltságokhoz ragaszkodók ekkor még szintén számottevő táborával, továbbá a polgárosodást elutasító, a polgári szabadságjogokról hallani sem akaró Habsburg-kormányzattal. S mivel Magyarországon a városiasodás, a polgárság fejlődése a korábbi évszázadokban elakadt, nem annyira a kisszámú városi polgárság, mint inkább, sőt elsősorban a köz-, illetve a főnemesség haladó része csapott össze a nemesség és benne az arisztokrácia maradi rétegével az egymást követő reformországgyűléseken, melyeken a jobbágyfelszabadítás, valamint a közteherviselés életbe léptetése volt a két fő kérdés, egyúttal pedig a Bécstől való függés csökkentése is napirenden szerepelt. S Széchenyi mellett egymás után lépett fel a hazáért és a haladásért a reformkor többi nagy alakja. Wesselényi Miklós báró, aki Balitéletekről c. művében a Hitelben lefektetett követeléseket fogalmazta meg, de keményebb, ellenzékibb hangon, s az országgyűléseken és azokon kívül is nagyon erős bírálattal illette mind a reformok hazai ellenzőit, mind magát az elnyomó császári kormányzatot. Kölcsey Ferenc, aki a költészet vizeiről evezett be a politikai életbe, és Wesselényihez hasonlóan szenvedélyesen ecsetelte az adóterhek alatt roskadozó jobbágyság szenvedéseit. Az országgyűlési ifjak, azok a joggyakornokok, akik az országgyűlések idején a vitára bocsátott törvényjavaslatokat, megvitatott törvényeket másolták, illetve a karzatokon ülve éljenezték a haladó felszólalókat, s megalakították a reformkor első országos jelentőségű kulturális-társadalmi egyesületét, a Lovassy László által vezetett Társalkodási Egyletet, melynek összejövetelein a polgári átalakulás kérdéseit is megvitatták. Kossuth Lajos, aki az 1832–1836-os rendi országgyűlésen a hatalom tiltása ellenére kősajtón nyomtatta ki az Országgyűlési Tudósításokat, hogy minél szélesebb nyilvánosság elé tárja az elhangzott vitákat, segítve a haladó gondolatok terjedését, s miután kősajtóját lefoglalták, kéziratos úton terjesztette azokat tovább, majd az országgyűlés berekesztése után Törvényhatósági Tudósítások címmel írt kéziratos lapot a megyegyűlésekről. Táncsics Mihály, aki nyelvtankönyve példamondataiba csempészte bele a jogegyenlőség eszméjét…

A hatalom megtorlásokkal akarta megállítani a mindinkább kibontakozó reformmozgalmat. Bebörtönözték Lovassyt, Wesselényit, Kossuthot. Lovassy összeroppant, Wesselényi megvakult és visszavonult a politikai életből, Kossuthot azonban a fogság sem törte meg. Az 1839-ben összeülő újabb rendi országgyűlésen pedig minden addiginál erősebb ellenzék szerveződött meg a köznemesek között, az országgyűlés alsótábláján Deák Ferenc, a főurak körében, az országgyűlés felsőtábláján pedig Batthyány Lajos gróf körül, és sikerült keresztülvinniük, hogy az adók megszavazásának fejében részesítsék amnesztiában a letartóztatott reformereket. Sőt a politikai perek elnökeit és a túlbuzgó kormánytisztviselőket is elmozdították hivatalukból. A szabadságát visszanyert Kossuth újságot alapíthatott Pesti Hírlap címmel, melyben úgy igyekezett szót emelni az elmaradott közállapotok ellen, egyúttal a közteherviselés és az örökváltság (vagyis hogy a jobbágy saját pénzén megvásárolhassa személyi szabadságát) mellett, hogy ne köthessen bele a cenzúra. Ám a kettő nem jött össze, így a Habsburg Birodalom nagyhatalmú kancellárja és tényleges vezetője, Metternich egy ügynöke által a főszerkesztőségről való lemondásra kényszerítette Kossuthot, és elvette tőle a lapot. Kossuth azonban ekkorra már Magyarország legnépszerűbb politikusa lett, s az 1847 novemberében összeülő utolsó rendi országgyűlésen a reformtábor vezéralakjaként szállt síkra a minél nagyobb fokú függetlenség, valamint a polgári átalakulás kivívásáért. 1845-től kezdődően viszont az irodalom egén csillagként felragyogó Petőfi Sándor körül már szerveződni kezdett a fiatal Magyarország, az a falusi és városi kispolgári, elszegényedett nemesi, vagy éppen paraszti származású irodalmárokból álló értelmiségi réteg, melynek tagjai sokkal közelebb álltak a néphez – pláne, akik maguk is a jobbágyságból emelkedtek fel kitaníttatásuk révén –, mint a reformmozgalom gerincét alkotó köznemesség, hogy a haladó gondolkodású főurakról ne is beszéljünk. Ők kiábrándultak a nemesi politizálásból, mely a rendi országgyűléseken a túlságosan nagy ellenszél miatt nem tudta keresztülvinni modernizációs programját. Nem is Pozsonyban, Magyarország politikai központjában, a rendi országgyűlések színhelyén, hanem az egyre jobban polgárosodó Pesten rendezték be életüket, és – jó érzékkel – csak forradalom útján látták megvalósíthatónak Magyarország önállósodását és jogegyenlőségen alapuló polgári demokráciává való átalakítását.

Aztán 1848. január 12-én forradalom tört ki a Nápoly és Szicília Kettős Királyságban, s ezzel kezdetét vette az Európa megannyi országára kiterjedő 1848–1849-es forradalmi hullám. A cél mindenütt a demokrácia kivívása vagy – Franciaország esetében – a kiteljesítése volt, mely nem egy helyütt összekapcsolódott a függetlenség kivívásának a szándékával, a széttagolt Németországban és Olaszországban pedig az egységmozgalommal. Az egyik legjelentősebb a február 23-án kirobbant párizsi forradalom volt, melynek híre március 1-jén érkezett meg Pozsonyba. Két napra rá Kossuth nagyhatású beszédben az országgyűlésnek felelős magyar kormányt és polgári alkotmányt követelt a császári udvartól Magyarországnak, illetve polgári alkotmányt Ausztriának is, melyet az alsótábla elfogadott, a felsőtábla viszont nem. Március 13-án azonban magában Bécsben is kitört a Metternichet megbuktató forradalom, melynek hírére – és a magyar forradalom kirobbanásától félve – egy napra rá a felsőtábla is elfogadta az alsótábla határozatát, így március 15-én reggel a magyar országgyűlés két házának a képviselői gőzhajón Bécsbe utaztak, hogy a császárral szentesíttessék az országgyűlés határozatát. Az udvar előbb hezitált, ám estére befutott a pesti forradalom híre, és a március 16-ról 17-re virradó éjszaka az udvari tanács elfogadta a magyar követeléseket. Batthyány Lajos vezetésével megalakult az első, az országgyűlésnek felelős magyar kormány, s hamarosan törvényerőre emelkedtek a jobbágyrendszert is eltörlő, Magyarország polgári átalakulását szolgáló áprilisi törvények. A császári udvar azonban később vissza akarta venni, amit szorult helyzetében megadott, így elkerülhetetlenné vált a fegyveres harc a császári erők és a mellettük fellépő nemzetiségek ellen.

Lajos Mihály