Vasárnapi üzenet: 2024. február 25.

„Bizony, bizony, mondom nektek: ha a földbe vetett búzaszem nem hal meg, egymaga marad; de ha meghal, sokszoros termést hoz.”     (Jn. 12, 24)

Sok ezer évvel ezelőtt, amikor Egyiptom királyait, a fáraókat eltemették a hatalmas piramisokba, hitük szerint, amíg tart a hosszú útja a túlvilágra, és hogy oda ne érkezzen üres kézzel: ellátták őket minden földi jóval. Bebalzsamozott holttestüket rejtő szarkofágjuk mellé elhelyezték mindazt, amire szerintük szükségük lehet a túlvilágon. Amikor a régészek még ki nem fosztott fáraósírokat találtak, a sok hasznos és drága holmi mellett találtak búzát is. És ez a búza, amely több ezer év óta pihent mozdulatlanul – azt olvastam róla –, ha elvetették a földbe, kikelt. Eltelt több ezer év, és megmaradt búzának. Ám ha az időre gondolunk, az eltelt évekre vagy 2024-re, hány milliárdnyi szem teremhetett volna? Még leírni is elég lenne, mit teremhetett volna egyetlen búzaszem. De nem termett, ha nem lett elvetve a földbe.

A búzaszemet, amely belekerül a földbe, nem lehet látni, csak azt, ami majd kinő belőle. Ám ami kinő, az több lesz majd, mint ami előtte volt. A búzaszem, amelyet elvetnek, meghal, megszűnik búzaszem lenni, mert mindent kiad magából. A búzaszemben lévő endospermium (táplálószövet) – amit egyébként lisztként használunk fel – egy ideig neveli a kicsiny búzanövényt, majd a jó talaj átveszi a tápláló szerepet.

Amikor a földből kiásunk egy ilyen elvetett búzaszemet, nem találunk mást, csak a megnyílt héját, amely üressé vált, mert kinőtt belőle a hozzá képest óriási kalász, mely a földből, a sötétségből a fény felé igyekszik, hogy sokszor annyit teremjen. „A jó földbe esett mag pedig az, aki hallja és érti az igét, és termést hoz: az egyik százannyit, a másik hatvanannyit, a harmadik harmincannyit.” (Máté 13, 23)

Jézus Krisztus odaadta, elvetette búzaszeméletét, hogy az élet kenyere, az Ő evangéliuma ott lehessen e föld minden emberének otthonában. Így olvassuk az Ő megrendítő vallomását: „Azért szeret engem az Atya, mert én odaadtam az életemet, hogy az­után újra visszavegyem. Senki sem veheti el tőlem: én magamtól adom oda. Hatalmam van arra, hogy ismét visszavegyem: ezt a küldetést kaptam az én Atyámtól.” (Jn. 10, 17–18) Mint a földbe esett búzaszem, elhalt, de az Ő halálából új élet fakadt. Odaadta az Ő életét azért, hogy részesedhessünk mindnyájan az Ő életéből, akik hiszünk benne.

„Nyereségnek veszteség az ára, erről szól a búzaszem példája, vetés nélkül nincsen aratás, holt búzaszemből nő aranykalász. Ha valahol érett búzatenger hullámzik, tán megérti az ember, hogy ott, ahol az Ige vetése termést hoz Isten dicsőségére, és amikor neki zeng az ének, életadó halálról beszélnek!” (Samuel Zwerner)

Ilyen volt az az elvetett búzaszemélet, amit Jézus Krisztus elénk adott. Amit mint jó példát követtek az Ő tanítványai, apostolai, egyházatyák és hitvallók sora, Albert Schweitzer, aki orvoséletét elvetette Afrika sötét dzsungelébe, gyógyítva az ott élő bennszülöttek testét és lelkét. Teréz anya, aki Ázsia szegényei közé szórta szét búzaszemnyi életét, és az Isten csodájaként ezrek lelke lakott jól az ő életéből. Búzaszeméletek, ismertek vagy ismeretlenek, melyek „belehullottak a földbe” – ahogyan Mesterüktől tanulták –, hogy kalászokat teremjenek. Akik sorába nekünk is be kell állnunk, és e munkában állhatatosan helyt kell állnunk. Adja az Úr, hogy így legyen! Ámen.

Sápi Zsolt
lelkész