Amikor őshüllők uralták a tengereket
Legnagyobb képviselőik bálna méretűek voltak
A mezozoikumban a tengereket is megannyi őshüllő lakta, melyek nagyon elterjedtek, s voltak, melyek a tápláléklánc csúcsán álltak. Ismerkedjünk meg e különös és igen érdekes teremtményekkel!
A plezioszauruszfélék 200 millió évvel ezelőtt, a triász közepén jelentek meg, a jura időszakban terjedtek el, legnagyobb fajaik pedig a felső krétában éltek. Széles, a háti és a hasi oldalon enyhén kidomborodó törzzsel, rövid farokkal rendelkeztek. Két fő típusuk volt: a rövid nyakú, hosszú fejű, illetve a hosszú nyakú, kisfejű plezioszauruszok. Az utóbbiaknak 35 nyakcsigolyájuk volt. Ami pedig minden ma élő uszonyos állattól megkülönböztette őket: törzsük oldalából két pár, teljesen egyforma uszony nyúlt ki, melyeket evezőkként, le-fel, előre-hátra mozgattak. S pontosan miként? A nagy-britanniai Southamptoni és Bristoli Egyetem kutatói megépítettek egy robotot, melyet plezioszauruszleletek alapján tervezték meg, 3D-vel nyomtatott uszonyokkal szerelték fel, a vele végzett kísérletek során pedig rájöttek, hogy a mellső uszonyok keltette örvénylések előrébb lökték a hátsókat, maximum 60 százalékkal növelve azok ez irányú mozgását, s mivel a két uszonypár így együtt dolgozott, 40 százalékkal hatékonyabban eveztek, mint ha koordinálatlanul, egymástól függetlenül mozogtak volna. A navigálásban pedig rövid farkuk segítette őket. Testfelépítésük alapján a rövid nyakú hosszú fejűek gyors úszók lehettek, míg a hosszú nyakú rövid fejűek inkább a jó manőverezésre lehettek alkalmasak. Mészvázú állatokkal, csontos halakkal táplálkoztak, s akadtak fajok, melyek tengerfenéken élő állatokat is fogyasztottak. A legkisebb plezioszauruszok két méteresek voltak, sokuk három méteresre nőtt, de igazi óriások is akadtak köztük: a felső krétában élt, roppant hosszú nyakú, kisfejű Elasmosaurus testhossza elérte a 13–15 métert.
A pleizoszauruszfélékétől nagyban eltért a krétában megjelent s 98 millió évvel ezelőttől a kréta–tercier kihalási eseményig a tengeri tápláléklánc csúcsán álló, nagyfejű, robusztus moszaszauruszok testfelépítése. Igaz, nekik is két pár, evezőlapátszerű uszonyuk volt, testük harmadát-felét viszont a mai alligátorokéhoz hasonló, zömök, izmos farokúszójuk alkotta, s ezzel hajtották magukat előre, méghozzá igen nagy sebességgel: akár 30 km/h-ra is fel tudtak gyorsulni. Uszonyaik közül pedig valószínűleg a hátsók segítségével emelkedtek fel, merültek le, míg a mellsőket az előrehaladás mellett manőverezésre használták, így mozgásuk teljesen egyedi volt az állatvilágban. Igen termetesek voltak. Még legkisebb fajuk, a Corinodens belgicus is 3–3,5 méteresre nőtt, a fajok többsége pedig igen nagy méretű volt, sokuk testhossza a 17 métert is elérte, az eddig feltárt legméretesebb moszaszaurusz, a Hainosaurus pedig 17,5 méter hosszú volt. Nagy testtömegük miatt nem is úszhattak hosszú ideig gyorsan. Valószínűleg a mélybe merülve lesték zsákmányaikat, lesből támadtak, alulról felfelé, horogszerűen hátrahajló fogaikkal megragadták, erős állkapcsuk harapásával pedig megölték prédájukat. Vadászatukban segítették őket az orrukon lévő apró kis lyukak (Lorenzini-ampullák), melyekkel érzékelték a zsákmányállatok elektromos mezőjét, gyíkőseiktől örökölt villás nyelvük pedig a szaglásban nyújtott segítséget. Sokféle tengeri állatra vadásztak: halakra, tengeri hüllőkre, egy kövületük gyomortartalma alapján akár más moszaszauruszokra is, és akadtak, melyek egyes zsákmányfélékre, például tengeri kagylókra, puhatestűekre, tengeri sünökre specializálódtak.
A tengeri élethez pedig leginkább az ichtioszauruszok (halgyíkok) alkalmazkodtak. Testük áramvonalas lett, végtagjaik a halakéhoz és a tengeri emlősökéhez hasonló uszonyokká módosultak, s hátuszonnyal és függőleges farokuszonnyal is rendelkeztek. Egész életüket a vízben töltötték, nem raktak tojásokat a parton, hanem elevenszülők voltak, több nősténykövületükben a még meg nem született magzatok fosszíliáit is megtalálták. A 252 millió évvel ezelőtti, perm végi kihalási hullám után, a triász legelején jelentek meg, ebben az időszakban, valamint a jurában is sok fajuk élt, a krétában azonban fajgazdagságuk megcsappant. Tekintélyes méretű szemgödreik arra utalnak, hogy nagy szemekkel és jó látással rendelkeztek. Halakkal, tengeri hüllőkkel, tengeri ízeltlábúakkal, leginkább pedig lábasfejűekkel (pl. tintahalakkal) táplálkoztak. Többségüknek apró, egyforma méretű fogai voltak, melyek a kisebb zsákmányállatok elejtésére voltak alkalmasak. Egy 130 millió éve, a kora krétában élt, a közelmúltban feltárt ichtioszauruszkövületben azonban – melyet egy eddig ismeretlen új halgyíktípusként azonosítottak – nagyobb méretű fogakat fedeztek fel, melyek között a távolság is nagyobb volt, így termetesebb állatokat is el tudott ejteni. Az ichtioszauruszok nagy része közepes testmérettel rendelkezett, ám a triászban bálna méretű fajaik is voltak, melyek testhossza a 26 métert is elérte, súlyuk pedig 80 tonna lehetett. Sokuk állkapcsa fogazat nélküli volt, valószínűleg beszippantották lábasfejű zsákmányaikat. A fogazattal rendelkező óriások pedig valószínűleg a halrajokat követték.
Ugyancsak tengeri őshüllők voltak a triász elején élt, puhatestűekkel táplálkozó Placodonták, valamint a tengeri krokodilok. Az utóbbiak közül a Metriorhynchus brachyrhynchus faj messzemenően alkalmazkodott a tengeri életmódhoz, végtagjai uszonyszerűekké váltak. A jurában aztán megjelentek az első valódi krokodilok. A tengeri őshüllők viszont nem élték túl a kréta–tercier kihalási eseményt.
Lajos Mihály
