Egy tartalmas életút

Radnai István költő, novellista 1939. november 6-án született. Eddig tizenegy önálló kötete jelent meg. Műveit 1971–76 között az Alföld, a Jelenkor, az Életünk, a Hevesi Szemle, a Nők Lapja, továbbá ifjúsági, valamint hetilapok közölték. Majd második korszakában olyan folyóiratokban jelennek meg folyamatosan, mint a Hitel, az Agria, a Magyar Múzsa, a Magyar Napló, a győri Műhely, az Életünk, a Tiszatáj, a Napút, a Partium, a Palócföld, a Vigilia stb. Tagja a Magyar Írószövetségnek, valamint számos hazai és határon túli irodalmi társaságnak. A Magyar Kultúráért kitüntetés birtokosa.

– 1971-ben indult az irodalmi pályafutásod, röpke négy év alatt félszáznál is több publikációd volt folyóiratokban és hetilapokban. Aztán ennek egy csapásra vége szakadt. Mi történt, mi volt ennek az oka?

– Fogalmam sincs, miért! Talán avantgárd stílusom vagy felfogásom nem illeszkedett a keményedő vonalhoz, bár politikai tartalmú írásokat nem küldtem be. A szerkesztőket akkoriban cserélték le. A rendszerváltozás környékén nem járhattam a fogadóórákra, később főleg e-mail­ben vettem fel a kapcsolatot a szerkesztőkkel. Sikeresen.

– Minden tollforgatótól meg szoktam kérdezni: te miért kezdtél el írni? Mi volt az, ami az írás felé terelt?

– Gyerekkoromban rengeteg szabadidőm lehetett volna, azonban naponta voltak nyelvóráim. Mégsem töltöttem gyerektársaságban a többit. 1872-ben született nagyanyámat idegesítették a gyerekek. Kertes házban laktunk, a kerítésen belül a saját fantáziámra hagyatkozva játszottam. A nagy elbocsátások idején nálunk „nyaralt” anyám volt kolléganője, ő foglalkozott velem. Megtanultam a Himnuszt és a Szózatot. Első művemet – nyolcéves lehettem – el kellett égetni. Történt ugyanis, hogy a két poéma hatására írott versemet „de rosszabb töröknél, tatárnál” fordulattal fejeztem be. A rímes versem refrénje „Édes hazám, Magyarország” volt, többre nem emlékszem. Ekkoriban nagy házkutatásokat tartott az Államvédelmi Hatóság. Ha nem találtak semmit, pedig kellett volna – volt náluk egy dolláros címletű bankjegy, amit váratlanul előhúztak valahonnan. Valutázik! „El is vitték”, ami annyit jelentett, hogy félholtra verték és bírósági tárgyalás nélkül internálták Recskre vagy Kistarcsára.

A versek mellett az operák és a középtávfutás érdekelt a későbbiekben. Mivel a Robinson Crusoe-t eredetiben olvastam, regénybe is belekezdtem angolul. A kevésbé veszélyes szerelmes versek következtek, a forradalmi verseket nem mutattam meg szakmai körökben. Megjegyzem, akkoriban szép honoráriumot fizettek, a sportolók kalóriapénzt kaptak és „sportállásba” voltak bejelentve, némelyikük nem emlékezett a munkahelyének a címére sem. A „hivatalos” költőket pedig üzemi lapoknál helyezték el.

Engedj meg egy a korra jellemző anekdotát. Egy jobb sorsra érdemes költőt odaállítottak a „sztahanovista” esztergályos mellé. Nézte-nézte. Sürgetésre megszületett az eredeti felfogású költemény, a szocreál gyöngyszeme: „Ezen a nyáron nem néztem én lányra, / egyes egyedül csak Pióker Ignácra!”

Természetesen az operaénekesek – nyugaton persze – luxuskörülmények közt éltek. Skálázgattam egy-két évig, a boldog élet és a jómód reményében. Szerencsére nem lettem énekes, magas termetű lévén, a kórus utolsó sorában koptathattam volna a hangszálaimat. Nagy a lökdösődés, és sok az intrika a színpad közelében. Nem minden a tehetség és a szép hang!

Az irodalommal komolyan foglalkoztam, szabadegyetemre és a Széchényi Könyvtárba jártam volt osztálytársammal. Számos kikért könyv „nem volt a helyén”. Betiltott verseskötetek voltak. Babits két kötete tett ki egy teljeset: a háború alatt írt verseinek némelyik sorát cenzúrázták, a proletárdiktatúra idején megjelentekből viszont más versek hiányoztak. Az irodalom veszélyes, különösen a vers, ami „gyúlékony anyag”. Nagy hírű pszichológusok előadásait is hallgattam. Novelláim konfliktusa általában mélylélektani.

– Történelmi idők voltak. Melyik folyóiratban jelent meg az első írásod?

– Úgy emlékszem, Baranyi Feri (Baranyi Ferenc költő – a szerk.) közölt a Magyar Ifjúságban, de olyan folyamatosan és gyorsan jött a többi – a Jelenkor, az Alföld, az Életünk, a Hevesi Szemle irodalmi folyóiratok és a számos hetilap –, hogy kutakodnom kellene. 50 vers biztosan megjelent a ’70-es évek elején. Néhány próza is. Gergely Mihály a Pest Megyei Hírlapnál foglakozott velünk, fiatal szerzőkkel. Emellett glosszák az Élet és Irodalomban Máriássy Judit mentorálása mellett.

– Kik voltak azok az irodalmárok, akik segítették a pályafutásodat?

– Elsőként Demény Ottót, a halk szavú költőt kell megemlítenem, aki eljött hozzánk is jelezni, hogy igazi költőnek tart. A többi hosszú sor. Dr. Rudnai Gábor, dr. Balázs Tibor. Éveken át Gyimesi László, Lászlóffy Csaba, Kabdebó Lóránt voltak a mentoraim. Bertha Zoltán most is ellát értékes tanácsaival. Nagyon sok a segítőkész szerkesztő. Ami a prózát illeti, Nagy Koppány Zsolt és Bíró Gergely, akik kritikai szűrőként korrigáltak. Közel ötven szerkesztő, aki nemcsak közölt, de akár irányt is mutatott, ami stílusom csiszolását illeti. Barátaim közül Vicei Károly segíti véleményével írásaimat. 85 évesen sem szégyen tanulni.

Ott vannak még az olvasmányaim szerzői – rengeteget olvastam. Olvasok mai is, bár valamivel kevesebbet. Meg kell jegyeznem, hogy ma sok lap zárkózik el – új szerzőket nem vesznek figyelembe, csak a „saját köreiket”. Van olyan, aki nem is válaszol, ami etikai kérdéseket vet föl. Gondolom, tapasztalataimmal nem vagyok egyedül.

– A sokéves publikációs csend idején is írtál, legalább az asztalfióknak? Mi volt az a mozzanat, esemény, ami azt eredményezte, hogy a műveidet újra elkezdték publikálni?

– Még egy élet kellene ahhoz, hogy minden írásomat feldolgozzam, és ami arra érdemes, publikáljam. Mindenesetre rutint szereztem, és nem kívánt tapasztalatokat. Mivel teli vagyok témával, nem jutok hozzá.

A kérdésre három egymással összefüggő választ tudok adni.

Megtanultam kezelni a számítógépet. Munkahelyemen nem engedtek hozzáférni. Egyébként is DOS-programnyelvet használtak, nem volt telepítve a Windows, így „hekkerbiztos” volt a pénzintézet.

Elkezdtem új felfogásban írni, a szabadversek mellett egyre több rímes verset, szonettet. Ősszel érik a sok édes gyümölcs.

 A 2009-es könyvhéten akadt egyetlen kiadó, aki személyesen volt jelen a standon és három kéziratot elolvasott. El is kérte, antológiában való közlés céljából. Egyúttal ajánlotta, hogy a lapokban is publikáljak, hogy forogjon a név. A fiatalon elhunyt dr. Balázs Tiborral hozott össze a sors. Néhány kötetem is nála jelent meg. „Micsoda gyönyörű nonszensz!” – szokta volt mondani a metaforáimra.

A többi már ment a maga útján: volt, aki közölt, volt, aki nem válaszolt, de honoráriumot akkor még senki sem fizetett nekem. Ezeknek az irodalmi lapoknak vagy internetes utódaiknak most is küldök írásokat.

Megkerestem a jobbára amatőröknek szánt baráti oldalakat is és a közösségi médiába is beléptem. Elkezdtem irodalmi programokra járni, például a Károlyi-palotába, a Petőfi Irodalmi Múzeumba. Párom is elkísért.

Személyes ismerőseim lettek jelentős személyiségek. Néhány irodalmi körbe is eljártam. És be­óvakodtam a Magyar Írószövetség programjaira. 2011-ben már fel is vett tagjai sorába a patinás és hiteles íróegyesület. (Ajánlóim lettek az új ismerősök, megvolt a két kiadói kötet. Valami lehetett a stílusomban, ami felkeltette a szakma érdeklődését.)

Csoóri lebeszélt, ilyen későn nem lehet újraindulni. Akkor már túl voltam a hetvenen! Két hónap múlva az asztalán volt az első kötetem. Egy barátomat ötven évvel korábban beszélte le az önálló művekről. Jól keres a műfordítással. Én a hideg vízre valót. Sem!

Ha a Covid nem vet vissza – 2019-ben három kiadó adta ki egy-egy verseskötetemet alapítványi pénzből –, nem lett volna szünet a 11. kötet után. E három volt az utolsó lehetőségem az idei új kötet előtt, amely várhatóan szeptemberben kerül ki a nyomdából. Az sem véletlen, hogy Püski István vállalta fel. Éppen egyik 2019-es könyvemet dedikáltam, amikor begyűjtötte a pultról az összes példányt. Csak az enyémet. Megtetszett-e a borítója, vagy ismerte a nevemet, nem kérdeztem. Nem ismertük egymást személyesen, így bemutatkoztam és dedikáltam egy példányt.

Van egy viszonylag friss novelláskötetem a MEK-en, az volt a 12.

– Idős korod ellenére te nagy munkabírású, termékeny szerző vagy.

– Írok rendületlen, nem tudom rávenni magam a rendszerezésre. Lenne még vagy 5 kötetre való kéziratom. Egy novelláskötetet ígért nekem valaki, aki az általa szerkesztett felületen vagy nyolcvanszor közölt. Verseket hármasával, novellát, tárcát is. Félévente fizet, amikor és ha megnyílnak a pénzcsapok.

Jó helyeken publikálok, irodalmi lapokban. Új fórumokra is találtam, persze a folyóiratok évtizedek óta léteznek, csak nekem nem sikerült még meggyőzni a védekező szerkesztőket. Ez a dolog úgy működik, vagy éppen nem működik, hogy új szerzőt – adott felületen – csak a törzsgárda rovására közölhetnek. A nyomtatott lapok terjedelme a korlát, és az inaktív olvasóközönség.

– Mi a véleményed a közösségi médiában terjedő irodalmi életről?

– Egymást olvassák a költők a közösségi médiában. Amatőrök rontják az ízlésüket. Rossz, közhelyes versek kapnak olykor szívecskéket, mondván: „Már megint csodálatosat alkottál.”

A lapok annyiban hibásak, hogy verseket – mit verseket, néha betördelt prózának látom, megtűzdelve obszcén szavakkal – a valóban figyelemre méltó irodalmi teljesítményekkel vegyesen közölnek. Csön-csön gyűrű, a szerkesztők és lapjaik közt, így járnak körbe-körbe ennek a belső körnek a versei (írásai, kritikái), hiszen maguk is alkotó szerzők.

– Csoóri Sándor intése ellenére az újraindulásod sikeres volt.

– Ez a minden szempontból rendhagyó történetem, a sikeres második indulás, a járvány miatt bekövetkezett nehézségekkel. A magyarság sorskérdései, a világ és a katasztrófa kráterében táncoló jövője. Mindez – a Gondviselés iránti bizalom tükrében – jelentik témáim súlypontját. Mi lehet más reményünk, mint a teremtett világ célja, és nem az anyag esetlegessége! Állóképesség kérdése lassan, hogy mit tudok teljesíteni a folyamatos új alkotások mellett.

– Gyerekként, még a múlt század derekán jártál Kárpátalján. Beszélnél nekünk azokról az élményeidről?

– Aki nem született elég korán, nem is tudja igazán, hogy milyen lehet a béke!

Idilli és bukolikus. Teliholdnál suhan a homokfutó Nagyszőlősről haza, Magyarkomjátra. Jankó bácsi hajtja a lovakat. Mellette ülök a bakon. Beszélgetünk, ő magyaráz, a gyerek mindig kérdez. Elmondja, többek között, hogy a holdat arrafelé Miska bácsinak hívják.

Vendégségben voltunk egy másik papcsaládnál. Ne kérdezd, ki lehetett az ottani vendéglátónk. Azt is csak a hazaküldött és megőrzött képes levelezőlapot forgatva tudtam meg, hogy komjáti Rabár János főesperes-parókusként szolgált. A falubeli ruténeknek és magyaroknak tartotta a szent liturgiát. Görögkatolikus pap lévén nős volt, nyolc gyerek apja. Jól hallottad! Nyolc.

Mi, gyerekek a misén „szentelt kenyeret” kaptunk; hogy az ártatlanokat megáldoztatták-e, vagy csak agapé volt-e, nem tudom. Játszottunk a házban, a kertben és a poros utcán, a rutén (ma ruszinnak mondják) gyerekekkel, akkor kerülgettem először életemben tehénlepényt. De az sem volt baj, ha beleléptünk, mezítláb. Mondanom sem kell, hogy esténként lesikáltak bennünket, a lábunkat kefével is.

Ecu néni valahol a konyhához vezető ajtó mellett, a kék vagy a piros szobában ült és keverte a piskótát. Ne kérdezd, hány tojásból! Amikor két-három évvel később iskolába kerültem, akkor az alapműveleteket a húszas számkörben tanultuk. Jánoskával, aki velem egyidős, körbe-körbe jártuk a házat úgy, hogy minden fordulónál nyalhassunk a cukros tojásból! Talán el sem hiszed.

A dombon volt a templom, a parkban filagóriák. Szóval – béke!

A paplakkal szemben volt a Hangya, ott vettük a Diána sósborszeszes cukorkát. (Ennek a Hangya Szövetkezetnek a jogutódjánál voltam igazgatósági tag, a járvány után nem jelöltettem magamat újra, mert nem tudnék a lépcsőn felmenni. Ez a beszúrás nem véletlen. Jelzi, hogy milyen nehéz még ülnöm is. Nagyon zavar, mert sok prózát írok mostanában.)

Anyámat örökbe fogadta a nagynénje és a férje, Komjáti Rabár István. A Rabár család kiterjedt rokonsággal rendelkezik. Püspököt adott. A Balogh ágon rokonunk volt Bubik István.

Nem rontom el a hangulatot, de meg kell jegyeznem, hogy Jankó bácsi Ecu nénit a gyerekekkel hozzánk küldte Budára. Jó előérzete volt, ugyanis évekig raboskodott az Urálban, egy ólombányában. Érdekesség, de megemlítem, hogy a gyerekei – munkás származásúként – egyetemet végeztek.

Háború volt, akkor is. Nagyapám áldozatul esett, mi lakásról lakásra vándoroltunk mint belső menekültek. Trianonról szó sem esett, a Benešnek ajándékozott terület hazatért, így mondták akkoriban.

Ha letennél Velikij Komjat közepén, megtalálnám a Borzsa gátját – amelyre a folyóból vizet húztak, hogy pancsoljunk –, az akkor korszerű erőművet, a paplakot, a templomot! Talán még áll.

De fel a fejjel! Magyarország több mint ezeréves, a politikai divatok változnak csupán.

– Köszönöm szépen a beszélgetést! Jó egészséget kívánok a további eredményes munkához!

Lengyel János