Esküvő rabok és fegyőrök társaságában

Tízévi barátság után házasodtak össze

2001. július 27., 02:00 , 28. szám

Nem mindennapi esemény egy fiatal életében, amikor házasságot köt, de mivel naponta többen is kimondják a boldogító igent, ezért mégis általánosnak mondható. A történetünkben szereplő házasságkötést mégsem neveznénk szokványosnak, mert rendkívüli körülmények között került rá sor.

Simon Szilvia a Somi Általános Iskola ötödik osztályába lépett, amikor megismerkedett az akkor kilencedikes Kőszegi Istvánnal. A lassan kibontakozó diákszerelem egészen István katonai szolgálatának kezdetéig tartott. A katonai szolgálat évei alatt Szilvia türelmesen várta kedvese hazatértét. Nem járt diszkóba, szinte minden idejét otthon, illetve az iskolában töltötte.

Miután István leszerelt, Magyarországon vállalt munkát. Többször szóba került az esküvő, de a közben az Ungvári Nemzeti Egyetem biológia szakára felvételt nyert Szilvia csak tanulmányai befejeztével akarta kimondani a boldogító igent.

– Aztán egyszer csak István jegygyűrűvel lepett meg – meséli Szilvia. – 1998 szilveszterének estéjén megtörtént az eljegyzés, de én továbbra is csak az egyetem elvégzése után akartam feleségül menni Istvánhoz. És akkor bekövetkezett az, amire nem számítottunk: vőlegényem az eljegyzés után egy-két hónappal „rosszkor volt rossz helyen”, és letartóztatták, természetesen ártatlanul. Az ítélethozatal után – amely nyolc év börtönt jelentett – Istvánt a drohobicsi fegyházba szállították, ahová hosszú látogatásra (három napot lehetnek együtt a börtönben az elítélttel) csupán a hozzátartozói juthatnak be. Nagyon hiányzott István. A rövid látogatások után (egyórás láthatás) mindig szörnyű volt az elválás. Szerettünk volna hosszabb időt együtt tölteni, de mivel csak a menyasszonya voltam, erre nem volt lehetőség. Ekkor született meg az ötlet, hogy ha már úgyis szeretjük egymást, jegyesek is vagyunk, miért ne ejthetnénk meg most az esküvőt, s így bejárhatok majd a börtönbe hosszú látogatásra is.

– Csak polgári esküvőt szerettünk volna, amit a szülők sem elleneztek – folytatta Szilvia a történetet. – Az egyházi esküvőt a szabadulás utánra terveztük. Az eseményen csupán a két édesanya vett részt, vendégek nem voltak, csak a rabtársak voltak jelen. Az egyik szobában felvettem a menyasszonyi ruhámat – ez a két édesanyának volt az ötlete. Amikor István belépett, a csodálkozástól szóhoz sem tudott jutni, hiszen menyasszonyi ruhára nem számított. Azután ő is felvette az öltönyét. A közjegyző viszont késett. A szomszéd termekben két pravoszláv esküvőt is tartottak, és amikor a pap megtudta, hogy mi is házasságot szeretnénk kötni, vállalta az esketést. A násznép a rabokból állt. Már átöltöztünk a hétköznapi ruhákba, amikor két rab rohant a szobánkba, hogy közölje, a közjegyző is megérkezett. Átsiettünk hozzá, és az ukrán törvényeknek megfelelően összeesketett minket.

– Az esküvő után három napot tölthettünk együtt egy 3x4 méteres szobában. Itt telt a nászéjszaka és a három mézesnap. Boldogok voltunk, hogy végre együtt lehetünk – emlékszik vissza Szilvia. – Nagyon nehéz így a házasélet, hiszen 300-400 km választ el bennünket, és csupán háromhavonként van lehetőség „hosszú látogatásra”. Ha a férjem kiszabadul, amire még legalább öt évet kell várnunk, mindenképpen szeretnénk gyerekeket, szeretnénk normális házaséletet élni. Addig is maradnak a hosszú látogatások és a távolság — fejezte be Szilvia.

Lejegyezte: Karmacsi Zoltán