Március 15. – anno

A szabadság tiltott ünnepe

2002. március 15., 01:00 , 61. szám

Az 1848–49-es dicső forradalom és szabadságharc kezdetének évfordulóját 1989 óta méltathatjuk nyíltan, nagy tömegeket megmozgató rendezvényeken. Az első szabad, himnuszos-kokárdás ünnepségekre sokan ma is szívesen emlékeznek, hiszen azok minden magyar szívet megdobogtattak. Voltak azonban, akik már ezt megelőzően is megemlékeztek évről évre a forradalom évfordulójáról és a hatalom tiltása ellenére is megtalálták a módját a főhajtásnak a szabadságharc hőseinek emléke előtt.

Técsőn például éveken át a Kossuth-szobor talapzatára helyezett koszorúk hirdették március idusát, melyek titokzatos módon a nevezetes nap hajnalán kerültek rendeltetési helyükre.

– Előfordult, hogy egyszerre három koszorú is volt a szobor talapzatán, de arra sohasem derült fény, kik helyezték el azokat – meséli dr. Csík Ferenc, az Aknaszlatinai Köztársasági Allergológiai Kórház főorvoshelyettese. – Ezek aztán a hatóságok rosszallása ellenére a helyükön maradtak – nemigen volt rá példa, hogy bárki eltávolította volna őket –, így egész tavasszal hirdették a magyar szabadságot. Ma is emlékszem, ahogy az évforduló napján ketten-hárman (többen nem, mert az már feltűnő lett volna) megálltunk a nagy forradalmár szobra előtt, némán, ki-ki a maga gondolataiba merülve, kokárdával a kabátunk belső oldalán...

– Aknaszlatinán két-három kisebb csoport is tartott rendszeresen ünnepi megemlékezést – emlékszik vissza Sóbányi Imre, a KMKSZ helyi alapszervezetének elnöke. – Az egyik csapat Zékány Imre vezetésével, az akkor még orosz tannyelvű iskolán belül működő magyar osztályok tanáraiból szerveződött. Leginkább az ő lakása szolgált a lokálpatrióta összejövetelek színhelyéül, így a március 15-i évfordulókat is nála méltatták, persze teljes titoktartás mellett. A helyi kocsmában ugyanakkor ún. „48-as vacsorára” került sor, melynek ünnepi fogása hagyományosan a sült malac volt. Nemzetiszín szalag híján fonálból készült kokárda került a kabátok hajtókája alá, úgy énekeltük a Kossuth-nótákat, szavaltuk a forradalmi verseket, igaz, csak ülve és halkan, egymás között...

– Egyetemi előadóként minden március 15-én végigjártam a magyar diákokat, hogy az ünnep alkalmából pár szóval köszöntsem őket – meséli Fodó Sándor, nyugalmazott egyetemi tanár, a KMKSZ tiszteletbeli elnöke. – Akadt kolléga, aki rossz szemmel nézte a dolgot, és figyelmeztetett, hogy ennek akár rossz vége is lehet... Később néhány bátor diákommal minden március 14. éjjelén megkoszorúztuk Petőfi Sándor ungvári emléktábláját. Nem volt egyszerű feltűnés nélkül végrehajtani a feladatot, mivel a tábla a városközpontban, mintegy négy méter magasan volt. Egy alkalommal elhatároztuk, hogy aranyszínű festékkel felújítjuk a márványba vésett szöveget, melynek megkopott betűi már alig voltak olvashatóak. Emlékszem, a fél városon át cipeltük a létrát meg a festéshez valót, és bizony jócskán ránk virradt, mire befejeztük a munkát. A járókelőktől kaptunk is ilyen-olyan megjegyzéseket, de komolyabb incidensre nem került sor.

Popovics Zsuzsanna