Újságok

2003. október 10., 02:00 , 143. szám

Megosztott a magyar társadalom, ez tapasztalható lépten-nyomon. Akár egy kézben tartott újság is elárulja a kéz gazdájának politikai hovatartozását, mert, ugye, egy jobboldali beállítottságú ember nem vesz kézbe Népszabadságot, és egy bal-liberális sem Magyar Nemzetet.

Én, ha Magyarországon járok, megveszem mind a kettőt a pontos tájékozódás végett. A Pravdán nőttem fel, és megtanultam újságot olvasni a sorok között is, mert, ugye, honnan és mikor értesültem volna arról, hogy mit írt legújabban Szol­zsenyicin, Bukovszkij vagy Szaharov, ha nem a Pravdában olvasom, hogy a donyecki bányászok kit és miért ítélnek el és bélyegeznek meg nagygyűlé­sükön?!

Mostanában különösen fontosnak tartom az objektív tájékozódást, így aztán újságokkal felszerelve szálltam fel a vonatra Budapesten. Péntek van, tömött a vonat, a kupéban hatan vagyunk. Elhelyezkedés után körülnézek, egy fiatal hölgy valamiféle divatlapot böngész, a többiek idősebbek és fele-fele arányban olvasnak Népszabadságot és Magyar Nemzetet. Én is benyúlok a táskámba, kiveszek egy Magyar Nemzetet, és böngészni kezdem, érezve magamon a „nemzetesek” simogató pillantását és a „népszabadságosok” lesajnáló szájbiggyesztését. Egy idő után aztán elővettem a Népszabadságot. A levegő meghűlt körülöttem, mert nem az történt, amit vártam, nem a szimpátia sugárzott felém mind a két oldalról. Elmaradt az elismerés, amit a pártatlan vagy pártatlanságot hirdető ember mindig elvár az olyan esetekben, amikor úgy érzi, ez járna neki mindkét részről a tulajdonképpen kényelmes és nem is mindig őszinte álláspontjáért. Éreztem, hogy most már mindenki egy senkinek tart, olyannak, aki még azt sem tudja, hogy melyik oldalon áll.

Tarthatatlan volt a helyzetem, mégsem utazhattam három órán keresztül közutálatba kocsonyásodva. Letettem hát a Népszabadságot, és lassú mozdulatokkal kotorászni kezdtem a táskámban. A környezet közömbösséget színlelve figyelt – még a fiatal hölgy is –, nem tudták elképzelni, mi következik. Gondolom, arra számítottak, hogy egy pornóújságot húzok elő, én pedig, mint a nagy kártyások a sorsdöntő partiban az adu ászt, úgy húztam elő és nyitottam szét magam előtt a Kárpátalját. Kilesve mögüle élveztem a ritka pillanatot, amikor magyar a magyarral egyetért, mármint abban, hogy én egy szimpatikus ürge vagyok újságolvasói szokásaim ellenére is.

Tithli