Nyögvenyelős díszmenet

Indul az alkotmányreform?

Az ukrán parlament elfogadta az új, teljes egészében listás választási törvényt, igaz, egyelőre csak első olvasatban. Mind a hatalom, mind az ellenzék úgy értelmezi, hogy ezzel elhárult a legfőbb akadály az alkotmányreform útjából.

A 262 szavazat, amit a kommunisták és a szocialisták támogatásával sikerült begyűjteni, azt jelenti, hogy a többséghez tartozó egyéni körzetes képviselők egyelőre lázadnak. Igyekeznek engedményeket kicsikarni, de a legtöbb, amire számíthatnak, az a pártok parlamentbe jutásához szük­séges 4%-os küszöb leszállítása 3%-ra. Sovány vigasz ez a jól bejáratott egyéni körzetek elvesztéséért. Ha az elnök aláírja a törvényt (a többségiek kérése az ügy népszavazásra bocsátásáról nyilvánvalóan irreális), legfeljebb annyit tehetnek, hogy bosszúból nem szavazzák meg az alkotmánymódosítást. Juscsenkóék Tyimosenko blokkjával egyetemben éppen valami ilyesmiben reménykednek, valami kavicsban, ami megállítja az alkotmányreform gépezetét. Törékeny fogaskerékből pedig van elég – ebben van ráció.

Mielőtt azonban a képviselők hozzáfognának az alkotmánymódosítás megszavazásához, teljesíteni kell egy sor egyéb előfeltételt is. Módosítani kell az elnökválasztási törvényt, meghozni a határozatot a választások kitűzéséről, áttérni az arányos választásokra járási és megyei szinten. Ezek megszavazása, majd elnök általi aláírása után jöhet az új alkotmány paragrafusonkénti alkotmányos (300 szavazat) többséggel történő megszavazása, amire igen kevés idő áll majd rendelkezésükre. Egyetértésre kell jutni példának okáért egy olyan kényes kérdésben, mint az újítások érvénybe léptetése.

Az új alkotmánymódosítási variáns szerint a kormányt a parlamenti többség alakítaná. A többség megalakítására egy hónap állna rendelkezésre, a kormányéra még egy hónap. Végigcsinálják ezt a procedúrát még az elnökválasztások előtt vagy csak közvetlenül utána? Az új elnök bizonyul-e erősebbnek egy ilyen szituációban oly módon, hogy a mostani parlament behódol neki akár úgy is, hogy feloszlatja azt, vagy a törvényhozás diktálja az eseményeket 2006-ig?

Talán nem is érdemes ilyen dolgokon spekulálni. A főszereplők azonban pont efféle megfontolások alapján próbálják eldönteni, hogy mit lépjenek holnap. A várható jövő bizony igen erőteljesen befolyásolhatja a jelent. Az a jövő, amitől félnek, és az, amelyben reménykednek. Szabályos demokráciában a nagy többség reményei a fontosabbak, nálunk azonban arány­talanul nagy szerepet játszanak a kis számú hatalmasok félelmei.

A politikai reform ügye tehát egy gépkocsira emlékeztet, amely egy csúszós lejtőn próbál feljutni. Ahogy közeledik a tetőhöz, úgy lassul a jármű, miközben a kerekei egyre gyorsabban pörögnek, a motorja mind kétségbeesettebben erőlködik. Mindenki, aki látott már ilyen jelenetet, tudja, mi történhet: ha eléri a járgány az emelkedő tetejét, minden rendben, ha megáll, visszacsúszik.

Ki miben érdekelt? Jus­csenko és Tyimosenko nyílt kártyákkal játszik: ők ellenérdekeltek.

Szimonyenko és Moroz, akiknek nincsenek komoly győzelmi esélyei az elnökválasztáson, 2004 őszén viszont jól bejáratott pártjaikkal nagyot kaszálhatnak, 2006-ban érdekeltek a parlament és a kormány súlyának növelésében. Joggal gondolják, hogy Juscsenko, ha már megnyerte a meccset, nem lesz érdekelt az elnöki jogkörök megkurtításában. Így nagyon messzire lesznek hajlandók elmenni a hatalommal kötött kompromisszumokban.

Janukovics kormányfő számára azonban nem világos, mire érdemes játszania. Ha elnök akar lenni, s át akarja alakítani Ukrajnát egy nagy Donyeckké, akkor ő sem érdekelt a reform befejezésében. Azon kell mesterkednie, hogy az valamiképpen elakadjon. Például a többségben helyet foglaló egyéni képviselők ellenállásán. A Nagy Don ebben a tekintetben kiegyenlítheti a rájuk nehezedő nyomást Medvedcsuk részéről. Kucsma elnök fellépése az, ami ellen nincs ellenszer a hatalompárti táborban.

Akár sikerül végigvinni a reformot a Medvedcsuk–Szi­mo­nyenko–Moroz triónak, akár nem, az elnökválasztáshoz készülni kell. Érdekes, hogy ebben a tekintetben mennyire simán zajlott le az első komoly csörte, az új központi választási bizottság felállítása. Az ellenzék nem csak a hatalompárti többségbe nyugodott bele, megelégedve a három hellyel, amit nekik juttattak. A testület megalakulása után az ellenzékiek is ellenkezés nélkül szavaztak annak elnökére, Kivalovra, aki pedig Medvedcsuk emberének számít. Ennek alighanem az a magyarázata, hogy a régi elkötelezettségek úgyis érvényüket vesztik, ha új helyzet áll elő. Sem Medvedcsuk, sem Kucsma nem fog számítani, ha már eldőlt, ki a befutó.

Az elnökválasztási kampány­nyal kapcsolatos az indulók körüli folyamatos intrika is. Valaki indulna, de nemigen tartanak rá igényt. A hatalompárti lista igen hosszú, bár a főesélyes természetesen Janukovics. Tihipko, aki új jel­zést talált fel a hrivnyának, Kirpa, aki egyik állomást építi újjá a másik után, Kinah, aki a vállalkozók nevében minden fontos ügyben nagy médiaerősítéssel szólal meg, és persze Marcsuk tábornok, aki szerint a hadsereg az ukrán társadalom fő alegysége. Ők mind arra várnak, hogy a Garantáló végre belássa a nyilvánvaló tényt: egyedül ők képesek győzelemre vinni a hatalompárti tábort.

Ehelyett a hatalom Morozt óhajtja elindítani. Újabban tehát a hatalom magasztalja a Gon­­­gad­ze–Melnyicsenko ügy kirobbantóját, az Ukrajnát Kucsma nélkül mozgalom vezéralakját. A szocdemek kontrollálta adók (UT-1, Inter, 1+1) egymással versengve köszöntötték 60. születésnapján azt az embert, aki tengerimalachoz hasonlította őket. Ha valaki nem ismerné Szan Szanics klas­szikus mondását: az ukrajnai szocdemek olyanok, mint a tengerimalac. Annak sincs semmi köze a tengerhez és a malachoz, Med­vedcsukéknak meg a szocializmushoz és a demokráciához. Mind­ez persze nem számít, ha arról van szó, hogy hízelgéssel akarnak valakit egy taktikai hiba elkövetésébe beleugrasztani. Lehet, hogy ilyen alapon a Kárpáti Igaz Szó is megpróbálkozik majd a KMKSZ jelenlegi vezetésének felmagasztalásával.

Sz. K. M.