Szabó Konstantin: Beleszülettem a papságba

Isten éltesse!

Szabó Konstantin nagyszőlősi esperes, görög katolikus parochus atya 1958. augusztus 12-én látta meg a napvilágot Beregszászban. Születésnapja közeledtével életútjáról, családjáról kérdeztük.

Szabó Konstantin Beregszászban érettségizett, volt sorkatona, járt kereskedelmi szakiskolába a megyeszékhelyen. 1982-ben kezdett el teológiát tanulni Ortutay Elemér görög katolikus atya vezetésével. 1986. augusztus 2-án titokban szentelték pappá. Ezután 13 évig beregdédai parochusként szolgálta a Mindenhatót. Másfél éve Milan Sasik püspök Nagyszőlősre helyezte, s jelenleg is ott él és dolgozik.

– Édesapám is görög katolikus pap volt, akit a hite, a vallása miatt 1950-ben elítéltek, s 1955-ig volt lágerben. Édesanyám családjával Csontostól kezdve egészen Taracközig valóságos keresztutat, kálváriát járt végig, mivel mindenhonnan kiutasították. Keveset beszélnek manapság arról, hogy nemcsak a papokat, hanem azok hozzátartozóit is a nép ellenségeinek tekintették a sztálini időkben. Gyerekkorom egyik maradandó élménye egyébként, hogy családomban négy generáció élt együtt: ómamám, nagymamám egyik testvére, édesanyám öccse, szüleim és mi, gyerekek.

– Az Ön számára szemmel láthatóan fontos a magyarságtudat...

– Magyarnak tartom magam, a szüleim is azok voltak, mégis ukrán iskolában tanultam. Ez volt akkoriban a korszellem, a szüleim úgy gondolták, a jövőnk szempontjából fontos, hogy tudjuk az államnyelvet. Korábban 12 évig voltam parochus Beregdédában, egy teljesen magyar közegben. Ott mélyítettem el még jobban a magyar nyelv ismeretét. Ugyanakkor egy bizonyos szinten ismerem a szláv nyelveket is. Másfél éve szolgálok Nagyszőlősön, s úgy érzem, a 24. órában érkeztem ide, mivel még mindig létezik itt egy kicsiny magyar közösség. Jelenleg három nyelven végzek itt szertartást. A magyar mellett hetente egyszer irodalmi ukrán nyelven tartjuk a szentliturgiát, emellett az egyházmegye hivatalos nyelve még mindig az ószláv.

– Hogyan lett Önből pap a 80-as években, amikor még tiltották a vallást, a görög katolikus egyházat?

– 1974-től nagymamámnál laktam Ungváron, majd a szovjet hadsereg katonájaként Magyarországon szolgáltam két évig. 1979-ben tértem haza, megnősültem, megkezdődött a civil életem Ungváron. 1982-ben figyelt fel rám Ortutay Elemér görög katolikus pap, teológiai tanár, aki nekem szegezte a kérdést, szeretem-e a latint, van-e bennem hivatástudat, hogy pappá legyek. Nem volt számomra furcsa a teológia gondolata, hisz családunkban mindkét ágon volt titokban fölszentelt pap, az egyik apai ági nagybátyám titokban fölszentelt püspök volt. Nagyon sokan mondták is nekem már korábban, hogy én beleszülettem a papságba. A lényeg, hogy igent mondtam, s ezután négy kemény év következett a tanulás jegyében Elemér bácsi mellett. Közben természetesen civil munkám is volt, családom. Volt egy pillanat, egy törés, amikor azt mondtam, hogy nem megy, abbahagyom. Elemér bácsi ekkor küldött egy cédulát: "Kölyök (ez volt a fedőnevem), vigyázz, ne csapd be az ajtót, mert néha nagyon nehéz kinyitni." Ez a gondolat örökké megm

aradt bennem.

– Úgy tudom, a megboldogult Ortutay Elemért azóta is példaképének tartja.

– Igen. Úgy jártam hozzá, mint egy professzorhoz. Óriási pedagógus, rengeteg szeretettel megáldott ember volt. Természetesen példaképemnek tartom. Jó barátok voltunk, nagyon sokat tanultam tőle.

– Hogyan emlékszik vissza a felszentelésére?

– 1986 júliusának végén hívatott Elemér bácsi és bejelentette, augusztus 2-án pappá szentelnek. Váratlanul ért a dolog, és az is meglepetés volt számomra, hogy édesapám egyik diáktársa, Holovács József püspök szentelt pappá. Felsődomonyán (Onokóc), József püspök házában volt a szentelés. Rajtunk kívül ott volt még az akkori spirituálisom, Vaszkó Jóska bácsi is. Édesanyám, mielőtt reggel elindított, azt mondta: "Vigyázz, fiam, hogy meg ne bánd." Halála előtt fél évvel mertem megkérdezni, hogy miért mondta ezt nekem. Mint kiderült, ő 1949-re gondolt, és azokra a szenvedésekre, amiket édesapám élt át. Emlékszem, mikor 1990-ben legalizálták az egyházunkat, az első szabad nagypéntekre együtt mentünk Lelekács János bácsival, aki megkérdezte, miért vagyok sápadt. Mondtam, hogy izgulok, hisz először fogok ilyen szertartást tartani. Erre ő így felelt: "43 éve vagyok pap, és most fogom először végezni ezt a szertartást." 1989 őszén rövid előadást tartottam kispapoknak a nyíregyházi teológián.

Azzal kezdtem a mondandómat, hogy irigylem őket, mert én nem lehettem kispap. Majdnem négy éve voltam pap, amikor először vettem fel reverendát Salánkon. Egy-egy ünnepélyes primicián (első szentmise) néha még ma is eszembe jut, hogy az enyém családi körben, otthon, zárt ajtók mögött zajlott.

– Család?

– Két gyermekem van és egy unokám, akit én kereszteltem. A lányom elmondása szerint sokáig nem tudták eldönteni, mi legyen a neve. Van a szertartásnak egy olyan része, amikor ki kell mondani a gyermek nevét. Megálltam a szertartásban, és kérdeztem, hogyan fogják hát hívni a kisfiút. Ekkor tudtam meg, hogy az én nevemet kapja. Nagyon meghatódtam, el is csuklott a hangom.

– Fontosnak tartja az évfordulókat?

– A születésnapomat nem. Viszont augusztus 2-án ünnepeltem a pappá szentelésem évfordulóját. 18-szor adhattam már hálát a Jóistennek, amiért pap lehettem. Nekem ez nagyobb ünnep, mint a születésnapom.

-ferenczi-