Az írástudó felelősségének példája

...itt mennyit ér a szó?

Az ...itt mennyit ér a szó? című tanulmánykötet az írástudó felelősségének példája. A könyv ugyanis, melyben Beregszászi Anikó és Csernicskó István gyűjtötte csokorba az elmúlt évtized kutatómunkájának tapasztalatait, olyan társadalmi problémákra hívja fel a figyelmet, melyeknek nyelvi, nyelvészeti vonatkozásuk (is) van.

Amint azt az Előszóban olvashatjuk, a 20. század második felében kibontakozott új nyelvészeti irányzat, a szociolingvisztika (társasnyelvészet) vallja: a kutató társadalmi felelőssége, hogy a széles körben elterjedt, ámde tudományosan megalapozatlan téveszméket megcáfolja, illetve hogy a kutatásai során megszerzett ismereteket a vizsgált közösség javára kamatoztassa. A kötet 13 tanulmánya ennek az alapelvnek a jegyében született. Vannak benne olyan írások, melyek szociális problémák nyelvi vetületeit tárgyalják (pl.: A kárpátaljai magyarok demográfiai helyzete a nyelvcsere/nyelvmegtartás szemszögéből); olyanok, amelyek általánosan elterjedt tévedéseket cáfolnak tudományosan megalapozott érvekkel (pl.: A magyar nyelv oktatása a kárpátaljai magyar iskolákban: nyelvészeti, nyelvpedagógiai és nyelvi emberi jogi problémák); és olyanok, amelyek a helyi magyar nyelvváltozatokra vonatkozó ismereteinket bővítik nagy mennyiségű, empirikus kutatásokból származó adat és tény segítségével (pl.: Különböző, mégis azonos).

A kötet tanulmányait négy fejezetbe sorolták a szerzők. Az első a kárpátaljai magyarság demográfiai helyzetét tárgyalja a nyelvész szemével, szem előtt tartva, hogy egy nyelv csak akkor marad fenn, ha van, aki használja.

A második rész a nyelvi jogok kérdéskörét öleli fel. Itt előbb A Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartájának Ukrajna által 1999-ben és 2003-ban ratifikált változatát elemzik a szerzők, kiemelve, hogy bár a nemzetközi dokumentum célja a kisebbségi nyelvek védelme, számos állam, s köztük Ukrajna úgy alkalmazza annak passzusait, hogy minél szélesebb mozgástere legyen a vállalt kötelezettségek elszabotálására. A fejezet második írása azt mutatja be, hogyan működik a gyakorlatban a kárpátaljai magyarok kétnyelvűsége. Az életből vett, dokumentált példák alapján tapasztalhatjuk, hogy számos törvényben rögzített anyanyelv-használati jogunk sérül a gyakorlatban. Hiába van például elméletben jogunk anyanyelvünket használni egyes hivatalokban, ha az ott dolgozó ügyintéző nem tud magyarul.

A fejezetrész következő tanulmánya egy olyan kérdéssel foglalkozik, amely az 1980-as, 90-es évek fordulóján kapott nagy nyilvánosságot: az ukrajnai földrajzi nevek és a kárpátaljai magyar településnevek magyar használatával. Másfél évtized elteltével sem rendeződött véglegesen a kérdés, állapítják meg a szerzők, ám soraikból arra is következtethetünk, hogy ez nem kis részben saját hibánk. A következő tanulmány tárgya a megfélemlített anyanyelvhasználat, vagyis az a többségi magatartás, amely nyílt megbélyegzés céltáblájává teszi a kisebbségi nyelvek használatát. A Kárpátalján szerencsére csak elvétve előforduló probléma számos kisebbségi közösség számára (gondoljunk a vajdasági magyarverésekre) húsbavágó. A fejezetet záró publikáció azt mutatja be, hogy az ukrán nyelv magyar iskolákban való oktatásának szemlélete és módszere nemcsak eredménytelen, hanem pedagógiai és nyelvi emberi jogi szempontból is elhibázott.

A harmadik részben a magyar nyelv különböző változatai közötti viszonyról olvashatunk. Megtudhatjuk, hogy a rendszerváltást megelőzően csak az volt helyesen magyarul, amit Magyarországon (is) helyesnek tartottak. 1989 után, a magyar-magyar kapcsolatok újraéledésével szakmai vita kezdődött arról, hogyan lehet megőrizni a több államban beszélt, egymástól többé-kevésbé különböző változatokban élő magyar irodalmi nyelv egységét. Az egyik vélemény szerint úgy, hogy a kisebbségi magyaroknak továbbra is a központ felé kell igazodniuk, és mindaz, ami nem része a magyarországi magyar nyelvnek, nem lehet része az irodalmi nyelvnek sem. Mások szerint ha azt akarjuk, hogy a magyar irodalmi nyelv valóban egyetemes legyen, akkor mindazokat a nyelvi elemeket, amelyek a kisebbségi közösségek helyi irodalmi nyelvváltozataiban használatosak, nem kizárni kell az egységes magyar irodalmi változatból, hanem be kell engedni őket oda. Például úgy, hogy helyet kapnak a magyar köznyelvi szóanyagot megjelenítő szótárainkban. Amint a kötetből kiderül, ez utóbbi álláspont nyert teret.

Az utolsó rész nyelv és oktatás szoros kapcsolatát példázza. A szerzők megpróbálják az utóbbi évtizedek nyelvészetének eredményeit közelebb hozni az oktatáshoz, nem titkoltan azzal a céllal, hogy változtatni lehessen az anyanyelvi oktatás szemléletén, módszerein. Vizsgálatok adatai igazolják ugyanis, hogy az eddigi szemlélet tudományosan tarthatatlan, módszertanilag helytelen.

A kötet hasznos olvasmánya lehet a pedagógusoknak vagy a nyelvészet iránt érdeklődőknek éppúgy, mint minden olyan értelmiséginek, aki úgy érzi, hogy van társadalmi felelőssége.

(Beregszászi Anikó - Csernicskó István: ...itt mennyit ér a szó? Írások a kárpátaljai magyarok nyelvhasználatáról. Ungvár: PoliPrint, 2004. 208 oldal)

nmi