Más volt a valóságban, mint a filmeken

Hatvankét éve volt a doni katasztrófa

2005. január 28., 09:00 , 211. szám

A magyarság történetének egyik legnagyobb tragédiája volt a II. magyar hadsereg doni katasztrófája 1943 januárjában, amikor mintegy 200000 rosszul felszerelt ember a siker legcsekélyebb esélye nélkül vette fel az értelmetlenségében és kilátástalanságában is hősies küzdelmet az erősebb ellenféllel és az orosz téllel. Az egyenlőtlen küzdelemben néhány hét leforgása alatt mintegy 150 000 magyar katona esett el, halt éhen, vagy fagyott meg a -40 fokos hidegben. A 62 évvel ezelőtti események még élő szemtanúinak egyike a beregszászi Molnár Sándor, aki megjárta a Don-kanyart, ott volt Budapest ostrománál, majd fogságba esett, ahonnan csak három év elteltével térhetett haza. Az alábbiakban az ő visszaemlékezéseiből idézünk, így tisztelegve az 1942-43 telén elpusztult 150 000 magyar emléke előtt.

– 1941. szeptember 4-én, 21 évesen vonultam be a magyar hadseregbe, a munkácsi 24. gyalogezred árkász századába. Egy hónappal később többedmagammal Sátoraljaújhelyre vezényeltek tisztes iskolába. Ott nagyon kemény kiképzést kaptunk. 1942 októberében a tisztes iskolások nagy részét a frontra készülő menetszázadba osztották be, de nekem szerencsém volt, a kiképző keretbe kerültem. Ám a legjobb barátomat, a borzsovai Gecsei Gyulát a frontra vezényelték, és ő állandóan hívott, hogy menjek vele. Egyik este moziba mentünk. Egy német háborús filmet vetítettek, amelyben a szevasztopoli utcai harcokat mutatták: a németek mennek, lőnek és győznek! Sosem gondoltuk volna, hogy nem fog győzni a német hadsereg. Ennek hatására jelentkeztem a századparancsnokomnál és a frontra kértem magam.

– 1942. november 1-jén vagoníroztak be bennünket. Alig tudtunk haladni a kincstári bicikliken a sok virágtól, amit a lányok aggattak ránk. Vonaton, kényelmesen utaztunk hat napig Belgorodig, ahol a városhoz közeli Szaszoszna nevű faluban átestünk egy háromhetes, a németek által vezetett rohamutász kiképzésen.

– Persze ott már odaérkezésünkkor hó volt, és három héttel később, amikor gyalog indultunk a Don-kanyar irányába, kis egylovas szánokkal szállították utánunk a helyiek a felszerelésünket. Nem volt könnyű naponta 40 kilométert gyalogolni 20 fokos fagyban. Különösen a gyalogság fázott nagyon, hisz bakancsuk és lábszárhoz simuló briccsesznadrágjuk volt. Mi, utászok csizmát hordtunk, engem az mentett meg a fagyástól.

– Tíznapi gyaloglás után értünk Sztarij Oszkol érintésével a Don-kanyarba, ahol dimbes-dombos táj fogadott minket. Katasztrofális volt a helyzet: előre elkészített földbunkerekben aludtunk deszkapriccsen, napraforgószáron, de emlékszem, hogy első éjszaka láttuk a csillagokat a tetőn keresztül, mert be volt szakadva. A bunkerekben szakaszkályhák voltak, amelyekben szintén napraforgószárral tüzeltünk; nem volt meleg.

– Én két másik tizedessel aknát telepítettem minden éjszaka, nappal pedig aludtunk, mert az orosz mesterlövészek miatt életveszélyes volt még kinézni is a lövészárokból. Első világháborús ismétlőpuskáinkkal nem vehettük fel a versenyt a nagy hatótávolságú távcsöves puskákkal felszerelt orosz mesterlövészekkel.

– 1943. január 15-én már vártuk az orosz támadást. A hatalmas robbanásoktól remegett a föld alattunk. A bunkerünket legalább öt találat érte, de szerencsénkre úgy le volt fagyva a rajta lévő föld, hogy nem tudták a lövedékek áttörni. Elhoztam a rajomnak a reggelit, de még meg sem érkeztük enni, amikor jött a parancs: riadó, ellentámadás! Felmentünk egy dombra, és láttuk, hogy a gyalogság menekül, feladták az első vonalat. Kezdetben nem is értettük, hogy mi történik, óriási volt a kavarodás. A velünk szemben lévő oroszok visszavonultak, ugyanakkor jobbról harckocsikkal mögénk akartak kerülni. Akkor jött a jelentés, hogy jobb kézre tőlünk van egy magyar üteg, és az oroszok már ott vannak előtte. Amikor odaszaladtunk, egy szalmakazalból bújtak elő a sebesült tüzérek. Az ágyújuk alapirányzékkal lőtte az oroszokat, de 10 méterre előtte már ott állt egy mongol arcú orosz katona. Visszafoglaltuk az üteget, a szanitécek szánkóira raktuk a még élő sebesülteket. Jól láttam, ahogy tőlünk mintegy ötszáz méterre két Tigris megtámadta az orosz harckocsikat, de egy idő után kilőtték őket, a német legénység pedig kiugrált a tankokból és felénk futott.

– Az orosz tankok mögött özönlött a gyalogság, így pár órás ellenállás után megkezdtük a visszavonulást. Hátrafelé nem mehettünk, hisz mögöttünk is ellenség volt, ezért átlósan mentünk a magyar egységek után. Lőttük az üldözőinket és futottunk. Folyamatosan mentünk éjjel-nappal. Egymásba kapaszkodtunk négyen–hatan, olyankor minden második aludt. Higgyék el, ha valaki annyira kimerült, tud aludni gyaloglás közben is. Rengetegen megsebesültek. Voltak, akik nem bírtak tovább haladni, és azért feküdtek le a hóra. Ők biztosan megfagytak a 40 fokos hidegben.

– A falvakban minden ház tömve volt olasz, német és magyar katonákkal. Az utakat akkor már a németek hókotrókkal letakarították, két-három méter magas hófalak között tömött sorokban igyekeztünk hazafelé. Közben az orosz Rata vadászgépek folyamatosan lőtték a menekülő katonákat. Mindenütt sebesültek könyörögtek, hogy ne hagyjuk ott őket, jajgatás, ordítás kísért utunkon. Mi, a leghátul menekülők voltunk a legszerencsétlenebb helyzetben, mert két-három naponta összeszedtek bennünket, és ellentámadásba küldtek. Aztán folytatódott a menekülés.

– Állandóan éheztünk, ezért a falvakban mindenütt zabráltunk, azaz elvettük a civilektől az élelmiszert – már ha volt mit, mert ennivalójuk nekik se igen volt már szegényeknek. Volt rá példa, hogy lelőtték a katonák a gazda kutyáját és megfőzték. Nekem is kutyahús mentette meg az életemet, hisz január15-től március 17-ig étlen-szomjan bolyongtunk a sztyeppén, folyamatosan hátráltunk, menekültünk. Szumiban tudtunk először megpihenni egy kicsit, enni és átmelegedni.

– Konotoptól vonaton utaztunk a brjanszki erdőig, ahol partizánvadásznak osztottak be bennünket. Április elején, Kijev mellett végighallgattuk Jány Gusztáv vezérezredest, volt hadseregparancsnokunkat, aki egy nyírfából összeácsolt emelvényről beszélt hozzánk. "Simogassátok meg az elesett bajtársaitok helyét!" – mondta elérzékenyült hangon. Ekkor már senkit nem nevezett gyávának, mint néhány hónappal korábban.

Molnár Sándor hazaérkezése után megkapta az első osztályú tűzkeresztet, ami csak az első vonalban harcolóknak járt, leszerelt, fináncnak tanult Budapesten. Próbálta elfelejteni a háborút, de hamarosan újra sasbehívót kapott. Budapest elestéig harcolt, fogságba esett, majd három évet töltött szovjet munkatáborokban embertelen körülmények között Besszarábiában és Odesszában. Ma nyugdíjasként feleségével Beregszászban él, és azon gondolkodik, hogy papírra veti kalandokban gazdag élettörténetét.

Badó Zsolt