2005. augusztus 26.

2005. augusztus 26., 10:00 , 241. szám

"Aki követni akar engem, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét és kövessen." (Mt 16, 21-27)

Gyakran előfordul velünk, hogy keresztény igazságokat nem élünk át kellően. Felszínesen, meggondolatlanul dobálózunk a szavakkal, de azok igazi tartalmáig nem jutunk el. Ilyen keresztény igazság az is, hogy Krisztus követése áldozattal jár, és hogy Krisztus követésének az útja a keresztút. Nincs ebben semmi új. Tudtuk mindnyájan eddig is, hiszen halljuk számtalanszor. Az igazság azonban mégiscsak az, hogy a krisztusi kijelentés mélységéig még nem hatoltunk le. Pedig ha valami szükségszerűen következik Jézus Krisztus tanításából, életművéből, úgy az nyilvánvalóan, hogy az Ő követése kereszt nélkül lehetetlen. Meg kellene értenünk, hogy életünk keresztje - a gond, a betegség, a csapások, a sikertelenség - minden keresztény természetes életútja. Ez a Krisztus-követők útja. Isten gondolatai, Isten útjai még idegenek előttünk. Sajnos még erősen evilági gondolkozás szerint ítélünk. Szinte nevetségesnek tűnik, hogy egyesek a bajt, a keresztet büntetésnek tekintik. Úgy gondolják, hogy Isten már nem szereti őket; sietnek a templomba, fogadalmakat tesznek, hogy mielőbb távozzék a kereszt. Mikor jön el az idő, amikor belátjuk, hogy a szenvedés, a kereszt nem más, mint a Mindenható, bennünket szerető Isten különleges kegye, aki fiát sem kímélte meg - összetörve a kereszten halt meg értünk, emberekért, a mi üdvösségünkért?

"Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda érte..."

A szeretet nagyobb, mint a szenvedés. Isten a szenvedésünket örömre változtatja, mert Ő maga a SZERETET.

Fogadjuk egyenes derékkal és összekulcsolt kézzel életünk keresztjeit. Lépjünk Krisztussal együtt életünk keresztútjára; mert ha Vele meghalunk, Vele élni is fogunk.

Babály András