A Juscsenko-Janukovics paktum

2005. szeptember 30., 10:00 , 246. szám

Az új miniszterelnök megválasztásakor Timosenko formálisan is szakított az elnökkel, azzal, hogy frakciója nem szavazta meg annak jelöltjét. Ebben követte Pinzenik pártja is, jelezve, hogy kit tartanak a parlamenti választások befutójának. Ebben a pillanatban úgy tűnik, hosszú kormányválság elé néz az ország, amely bármikor általános politikai- gazdasági katasztrófává mélyülhet.

A helyzet stabilizálását a Juscsenko-Janukovics megállapodás tette lehetővé, mely biztosította Jurij Jehanurov miniszterelnökké választását második nekifutásra. Bekövetkezett az ukrán politikára oly jellemző újabb váratlan fordulat, amely azonban illeszkedik azokba a sémákba, amelyeket az ország politikai elitje követ. Nézzük még közelebbről a történteket a főszereplők szempontjából.

A legegyszerűbb Timosenko helyzetét értékelni. A kormányválság kirobbantóját nyilvánvalóan az motiválta a Juscsenkóval való szakításban, hogy elég erősnek érezte magát a konfrontácóhoz. Arra játszott, hogy vagy engednek neki, és miniszterelnökként szabadon építheti bázisát a következő választásra, vagy egy krízishelyzetben magát áldozatnak feltüntetve azonnal elsöprő kampányba kezd. A krízishelyzet előidézése és fenntartása mindenképp fontos számára, mert egy stabil hatalommal szemben néhány hónap is sok ellenzékben. Ezalatt ugyanis mindenünnen kirúgják az embereit és elriasztják a pénzügyi támogatóit. Timosenkónak, akárcsak a többi ukrán politikusnak, nincs ütőképes csapata, a közeli győzelem reményében zászlói alá sereglett szedett-vetett társaság a legkisebb nehézség hatására szétoszolhat.

Timosenko tehát kockáztatott és - legalábbis rövid távon - veszített. A politikának azon a szintjén, ahol ő mozog, a bukásokat a vesztesek mindig saját maguk okozzák. Gátlástalan és főleg kendőzetlen hatalomra törésével felszabadította Juscsenkóékat és elriasztotta lehetséges szövetségeseit.

Az ukrajnai választási kampány most zajló szakaszának ugyanis még mindig az uralkodó elit meggyőzése a tétje. Miután az ukrán középosztály nem képes normális pártokat fenntartani, talán nem is lehet rossz néven venni a csúcsvezetőktől ezt a fajta hozzáállást. Vagyis azt, hogy a választások megnyerését mindenki két lépcsőben képzeli el: először megnyerni a felső hivatalnoki-üzletember réteget (oligarchia), amely majd a maga részéről és struktúráin keresztül hozza a tömeg szavazatait. Világos, hogy ilyen körülmények között a régi korrupciós sémák kontrollja (kinek kelljen lefizetni a vesztegetési pénzeket) volt a tét, nem pedig azok felszámolása.

A kibontakozó "kompromat" háború lehetőséget ad a témában érdekelt szakértőknek, hogy pontosan feltérképezzék, kinek adott "krisát" Timosenko, kinek Porosenko, kinek a többi élvonalbeli politikus. Aki "krisát" keres, az viszont azt várja el, hogy a politikai adminisztratív védőpajzs nyújtója kiszámítható, szolid figura legyen, akivel könnyű üzletet kötni. Timosenkónak sikerült egy hataloméhes fúria képét kialakítania magáról, akinek a barátsága rövid távon veszélyes lehet követőire. Nem fér tehát kétség hozzá, hogy ki a kormányválság lezárásának legfőbb vesztese.

Juscsenkót természetesen meg fogják támadni a forradalom elárulásával a Janukoviccsal aláírt politikai szándéknyilatkozat miatt. Annak tartalma nagyobb részt nem alapozza ezt meg. Mi gond van például azzal, hogy ígéretet tesz az adminreszursz felhasználásának mellőzésére. Az egyetlen komoly támadási felület az amnesztia kilátásba helyezése a választási csalások miatt elítélt bizottsági tagok számára. Ez a pont valóban ellentmond annak, amiért az emberek (úgy képzelték, hogy) forradalmat csináltak.

Politikai szempontból a legsúlyosabb ígéret a politreform végrehajtása. Mint ismeretes, annak lényege a miniszterelnöki pozíció megerősítése és a regionális önkormányzatok helyzetbe hozása az adminisztráció-vezetői vertikum kiiktatásával. A politreform végrehajtása lehetőséget biztosítana a donyecki klánnak (a többinek is), hogy régiójában bebetonozza hatalmát.

Ukrán logika szerint azonban Janukovics tette a nagyobb engedményt, hiszen az ő része az egyezségben azonnal végrehajtandó és egyértelmű volt. Leszavazni Jehanurovra azonnal kellett, míg a politreformra, választások tisztaságára, amnesztiára, egyebekre vonatkozó ígéretet csak valamikor kell betartani a Juscsenko-csapatnak, és akkor is lehet majd magyarázni, hogy ők hogyan értelmezik a szándéknyilatkozatot.

A kamerának nyilatkozó régiós képviselők azonban boldognak látszottak azután, hogy megszavazták Jehanurovot, holott tudhatják, mit érnek az ukrán politikusok által aláírt szerződések. Nyilván megérte nekik a papiros aláírásának a szimbolikus gesztusértéke.

Ami történt - és alighanem nemcsak az ő értelmezésükben -, az a központi ukrán államhatalom kiegyezése egy regionális elittel, amelyet ebben az összefüggésben tekinthetünk az egész kelet-ukrajnai oroszajkú nehézipari régió képviselőjének. Ezek az emberek megpróbálták meghódítani Kijevet, de nem sikerült. Most viszont ígéretet kaptak a központtól, hogy az tiszteletben tartja az érdekeiket, leállítja a bosszúhadjáratot.

Juscsenko a maga részéről elkönyvelheti, hogy a kelet-ukrán elit beismerte vereségét és elismeri őt elnöknek. A Régiók Pártja a napokban eldöntötte, hogy nem köt választási szövetséget Medvedcsukékkal. A donok (ahogy az ukrán zsargonban hívják őket) nem ellenzék, hanem hatalom akarnak lenni, legalább regionálisan, nyugton (de békében) a központtól.

Papíron tehát megköttetett az ukrán történelem újabb kiegyezése. Milyen hatással lesz ez az ukrán államra, hogyan hat a politikai erőviszonyokra, egyáltalán, mennyire tartják majd be? Mindezek a kérdések függőben vannak, és amíg el nem dőlnek, meghatározzák majd a politikai történéseket.

Sz. K. M.