Erdélyi Béla napló-vallomásai

A végvárak erős bástyája

2005. november 4., 09:00 , 251. szám

80 évvel ezelőtt halt meg Erdélyi Béla, szűkebb pátriánk XX. századi képzőművészetének legmeghatározóbb, európai léptékű festőegyénisége.

"Ha idővel meglátjátok - ki volt ez a festő; nem is volt tán festő, hanem minden szépben Istent látó és Istent kereső" - írta Erdélyi Béla festőművész, művésznevén Dzsex, aki 1891-ben született az Osztrák-Magyar Monarchia keleti csücskében, s aki ugyanott halt meg 1955-ben a nagy Szovjet Birodalom nyugati szegletében.

E talpalatnyi földön, Kárpátalján, amelyhez valami végtelen vonzódás fűzte, végigszáguldott a történelem. S ezért, ha vibráló, izzó művészetéről szeretnék írni, nem hagy békén, itt zakatol fülembe a történelem, és követeli a jussát: azt, hogy ő is szóhoz juthasson, hiszen e nagy tehetséggel megáldott, vagy ahogy sokszor érezte, megátkozott művész megítélésébe minduntalan beleszólt a történelem.

Művészi indulása Budapesthez kötődik, kezdetben Ferenczy, Iványi Grünwald egyengeti útját. Ezt a művésszé érés korszaka követi a 12 éves külföldi tartózkodás alatt (München, Párizs, Gargilesse, Velence, Firenze, Róma, Prága). "Vátesz" szerepvállalása miatt szülőföldjére visszatérve a legőszintébb elhivatottsággal örökíti át felhalmozott tudását az ifjabb művésznemzedékekre.

A külföldi sikereket félredobva visszatér, hogy megvalósítsa nagy álmát, a kárpátaljai Barbizont; pezsgő művészeti életet akar varázsolni a végvárakon.

Ő maga így ír Kárpátaljáról 1939-ben, végleges letelepedése után:

"Ez a kis föld, amely oly sokat szerepelt az utóbbi világesemények középpontjában, a maga életével, népi szokásaival, gazdasági, szociális problémájával, földrajzi elhelyezkedésével és romantikus természeti szépségeivel: egyedülálló. Bámulatos az a gazdag vitalitás, amit ez a szegény ruszinföld a maga négyzetreemelt akarásával nyújt. Van valami közvetlen emberibb természetesség a mi életünkben, ami közelebb hozott bennünket, művészeket a természethez és még közelebb az emberhez...

E végvárakon a művészek erős védőbástyái leszünk.

Teremteni, alkotni, emberhez mint nemes lélek "emberi módon" szólni, innen a hegyek aljáról és a Kárpátok csúcsáról az Úristen közelségéből. Ennek jegyében dolgozik a törhetetlen kárpátaljai művészgárda."

Lendületével, lebilincselő személyiségével, műveltségével igen nagy hatással volt növendékeire. Vezéregyéniség, alkotókedvénél csak a tudás átörökítésének vágya és egy új művésznemzedék kinevelése fűti jobban. Művészklubot, szabadiskolát, Művészeti Egyesületet, majd Képzőművészeti Főiskolát alapít. A kortársak elmondása szerint végtelenül emberséges és nagylelkű volt. Sok időt töltött a Kárpátokban, ahol expresszív, de harmonikus tájképeket alkotott. Portréi a lélek legmélyéig hatolnak, csendéletei a pillanat szépségét örökítik meg. Írói készsége is kivételes, több drámát, regényt, verset vetett papírra, s a naplóiban lejegyzett gondolatait is szépírói igényességgel fogalmazta meg. Egy helyütt "párisi naplójában" így ír:

"Én mindent megtettem; éheztem, ki nem csordult véres könnyeket rágtam csikorgó álkapcsaim között; fetrengtem a követelők tekintetétől; anyag, az anyag, csakis az anyagra költöttem mindent - és egyebet nem tehetek, mint a művészet krisztusa... talán ecetesspongya ízzel -szájam szélének fájdalmas keserűségével - mosolygom meg az élet mindazonjait, akikért olyan szépen feszültem...keresztre...

És a kín talán azért oly nagy, mert a földi öntudat szívében: Párisban - láttam azt, hogy csak az anyagtalanság és szerénységem miatt nem lehettem első az elsők között - itt - most.

És mégis! Hálatelt emberfölötti dacommal - nyíltan nézek Feléd - Isten - ki olyan szépen burkolóztál a lét nyílt titkába - és megengedted nekem, hogy feldúlt korokban, országok széthullása, trónok repülése után - végigláthattam azt, hogy milyen rettenetes, félelmetes, gyönyörűséges, megmagyarázhatatlan, örökcsoda az alkotásod és a hatalmad: Isten!!!"

Erdélyi Bélát élete során mindvégig erőteljes alkotói lendület és láng hevítette. Egy lényeges dolog létezett számára: formát adni a színeknek, fényeknek, hangulatoknak, a lüktető szépségnek, mely körülveszi őt. Naplói és festményei egyaránt erről az örökös izzásról, útkeresésről és kifejező vágyról tanúskodnak.

"A forma bennem titáni - goromba; a szín: sok színbe gyújtott színes láng, - amely oly rettenetesen éget és a lelkem napba mártott forrósága csak dupla tűz e fojtó fáklyára."

Korának vétke, hogy magyarként szlovák, majd szovjet művésznek kikiáltva, életművét félremagyarázva, hosszú időre feledésre ítéltették.

Kopin Katalin